Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XI. (Rába György: Kopogtatás a szemhatáron; Vasadi Péter: Mindenki aranyat sejt; Tornai József: Pünkösdi lobbanás; Labancz Gyula: Hanghoz az arc; Ha eső, akkor Rilke; Csiki László: A keresztelő; Sinkovits Péter: Határsáv; Méhes Károly: Csend utca)

gül elhangzanak. Belőle el nem vehető, hozzá / nem adható. És most már hó födi a tájat. Elmondtam. / Érted?” (Hogy megérts). S a Szóhonvágy c. záróciklus utolsó, harmadik versprózája, a Zárlat aforisztikus végkicsengése szerint „Csak az érvényes, amit elmondani / akartam.” E kulcsmondat magába rejti lét és költészet imént felidézett paradoxonét, hiszen a lét lényege ezek szerint akkor érvényes, ha a kimondása csak szándék maradhat.

Az alkotás csoda, de miután a lét kifejezése, csoda lehetne maga a lét is. Nemcsak igényként, ideaként, de némiként lehetőségként is jelen van e motívumkor e kötetben a nyugalom, a derű, a remény s a csoda fogalmaival is, meg azzal a „görögös” jellegű, öntudatos nyugalommal is, amely mértéktartó, belső fegyelmezettséggel szemlél tudást, sejtelmet és nem-tudást egyaránt: „Jól fontold meg / az irányt. A ke- rülőutat ne sajnáld. Látszólag / céltalan. A túlfegyelmezés félrevezet. Az / útnyújtás meg rossz jegy. Kitérő. Közben / dermedt póznák, szürke falomladék. Majd / ismét a főúton: a vándorlás maga! De a lugasban / feltálalt pohár bort már kiüti / kezedből az égi inga.” (Szellős abroncs). A fegyelmezett tudat néha szavakban ugyan kerüli a számvetés-helyzetet, de lényegében mindvégig ebben lelhető fel. Az „Éveimmel elszámoltam” (Éleslövészet) csak pillantnyi bizonyosság, hiszen feladat az is, hogy „kezdődjék a belső / romeltakarítás” (Hívó), az is, hogy „Felmondásra / vár így a történelmi lecke, megírásra a bezúzott / sírok krónikája.” (Magunkhoz), s az is sokágú kérdés, hogy „Mire összpontosítani a fennmaradt években?” (Honvágyak). Leginkább e kérdések rajzolják ki a meghódítandó tartomány határsávját, a kérdések mikéntje pedig e tartomány hegy- és vízrajzát tárja elénk. Formálódik egy mini-állam, egy magánbirodalom. (Forum Könyvkiadó, 1993)

Méhes Károly: Csend utca

A. Szombat délutánra (1991) következik a Csend utca, a pályakezdő költő második könyve, amely az elsőnek közvetlen folytatása szemléletben és hangosságban is, de már a két köteteim is kapcsolódik egymáshoz: olyan teret és időt jelölnek ki, amelyek valóságosak és ugyanakkor jelképiek is, hiszen az első könyv tanulsága szerint „Szombat délután mindent szabad”, s ez vonatkozhat egy kollégiumi rendtartásra s a konkrét vers tárgyiasan mitikus képére is, másrészt ugyané kötet rövid bemutatkozó sorai szerint a költő „Első könyvének kibocsátása idején minden előítéletét levetkőzve a Csend utcába költözött.”, s ez is konkrét, hiszen megvannak Pécsett mindazok az utcák, amelyek Az utcák körbeölelnek vers-négyesében megjelennek: a Tulipán, a Szív, az Alkony és a Csend utca, s ez utóbbiba a temető mellett is elhaladva lehet eljuti: „Hazatértem. A műanyagcsőben / nincs posta. Három csöngetés. / Ajtó, puszi, papucs, vacsora. / Vége. Itt van vége a világnak.”. A kötetcímek léthelyzeteket jelölnek, amelyeket a mindent lehet és a semmit sem lehet, illetve a csak egyetlen egyet lehet határai jelölnek ki. E határok között nincsen igazi bizonyosság, csak kérdések és elmosódottság: „Pedig / úgy volt, az idén megint kihúzom ezzel / a megnevezhetetlen idővel, amikor csak / úgy élek, s bizonyos értelemben jó, / hogy azt sem tudom, mi van.” (Levél). E világban „ez így nem mehet tovább! /mégis/ iszom/ minden úgy tesz mintha / élne” (Minden), s „az idő nem telik, / csak szitál, átereszt innen-oda, / s úgy van jól” (Másképp lehetetten), ugyanakkor mindenkit elér a felismerés: „Innen már nincs visszaút.” (Mintha késsel), s bár elhangzik, a versben is megidézett hangként, hogy „Az életben mégsem a halál / a legfontosabb” (Összeér), a biztatás-önbiztatás igencsak indokolt, mert megnyugtató válasz nincsen. Az ember néha éji órán kinéz „ abba a sötétbe” s kínozza az Álom, álom nélkül. Ez a

99