Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XI. (Rába György: Kopogtatás a szemhatáron; Vasadi Péter: Mindenki aranyat sejt; Tornai József: Pünkösdi lobbanás; Labancz Gyula: Hanghoz az arc; Ha eső, akkor Rilke; Csiki László: A keresztelő; Sinkovits Péter: Határsáv; Méhes Károly: Csend utca)

Kosztolányira rájátszó, az ő Hajnali részegségének ellenlátomását megfogalmazó mű Kosztolányi szellemiségében idézi meg a semmi-élményt, s azért fohászkodik, hogy a mozgalmas élet foszlassa szét azt.

Tárgyiasság és metafizikai jelleg játszik át egymásba ezekben a versekben. Egy olyanfajta „legújabb” tárgyiasság a jellemzőjük, amelyben nemcsak „az itt és most” Leírása jelenik meg, hanem a döntőnek bizonyuló emlékeké is. Furcsa dolog ez, hiszen „Mint a békák az út szélén,/ ugrálnak az emlékek.” (Lék), ugyanakkor „Azzal szoktam szórakoztatni magam,/ hogy minden apró mozdulatot, mint/ a világtörténelem molekulaáramlását/ megfigyelek. De most minden megállt,/ a szívek is csöndben várnak. A fuvolaszó/ mindinkább hűtőgépzúgásra emlékeztet.” (Fuvolaszó). Az emlékezés a lét értelmévé is válik: „minden-minden / csak azért történik, / hogy emlékezni lehessen legalább.” (Igen, legalább). A világ nem a tárgyak világa, de az apró tények és mozdulatok is beleáramlanak az egyetemességbe a megfigyelő tudat szemléletmódjának köszönhetően. így születhet meg a felismerés: A világ nagyon kicsi (s ez cikluscím is). E világnak mégis két szintje van: a látott, a látható és a sejthető, a képzelhető. Végigvonul a köteten egy szemérmes-kedves, ugyanakkor következetesen antropomorfizáló Isten-kép (Gyermekimádság, Kelés, Fák pillanatai) és ezzel összefüggésben a lelkiismeret képzete is. Isten és lélek, tudás és sejtelem legszebben a kötetzáró s a továbbiakat „bevezető” versben áll előttünk: „Meglehet, idáig is ketten / voltunk, egy biztos: most / már örökké [az ő szava!] / ketten maradunk.” (Az évek elé).

A kövesedő magány s a feloldás lehetősége egyaránt benne van e zárlatban, de a kötet egészében is, amely alapvetően magánbeszéd, Magánvers abban az értelemben, hogy nem az ember társadalmi helye és szerepe áll a középpontjában, hanem a metafizikai. Ennek kifejező illusztrációi mintegy a tárgyias emlékek, amelyben alakok is feltűnnek a környezetből, de nagyobb szerepet kapnak az irodalmias ráját- szások-megidézések: Szindbád, Csontváry és mindenekelőtt az öt vershez közvetlenül is köthető Kosztolányi, akinek korai és kései költészete egyaránt fellelhető itt szemléleti modellként, de hibátlan szervességgel sajáttá formálva, még abban az értelemben is, hogy a négy ciklusra tagolódó könyv egyetlen folyamatos óriásciklus benyomását képes kelteni, s ez „a szegény kisgyermek” és „a bús férfi” „panaszait ugyanúgy magában foglalja, mint a kései versek keménységét és végérvényességét. (Jelenkor Kiadó, 1993)

100