Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XI. (Rába György: Kopogtatás a szemhatáron; Vasadi Péter: Mindenki aranyat sejt; Tornai József: Pünkösdi lobbanás; Labancz Gyula: Hanghoz az arc; Ha eső, akkor Rilke; Csiki László: A keresztelő; Sinkovits Péter: Határsáv; Méhes Károly: Csend utca)

nincsen fiad, és nem vagy árva, / éppen csak megtaláltad, halálon innen, / a helyet, hol semminek helye nincsen, / s ahonnan, a halálon túl már, / önként nem szabadul­nál.” (Napszak, évszak, más világ). A jelenlét ciklusában a tudatos természeti lény a létezés azon sajátosságaira kér­dez rá foként, amelyek az egyéni lét előtti és utáni világra vonatkoznak. Az alkalom ciklus darabjai inkább azt vizsgálják, hogy az előtt és az után határpontjai közé zár­tan miféle is az élet, mi lehet a feladata s mi a jelentése. Szkepticizmus és sztoiciz- mus hatja át e verseket, többnyire szelíden: „Nem várok sokat, akarni is csak a lehe­tőt merem” (A monológ), de a keserűséget, az iróniát sem nélkülözve: „mostantól, Uram, csak mi vagyunk ketten, / kik jövőre egymástól jobb világot várunk. / Én né­zem, te csináld, ahogy meg van írva. / A többi teremtő, úgy látom, ráunt” (Szil­veszteri ballada). Természetesen nem „csak mi vagyunk ketten”, ott az egyént körülvevő társadal­mi közeg is. A költő kettős kötődésűén otthonos-otthontalan: 1984-ben települt át Erdélyből, s az 1989 utáni menekülthullám, s az itt is, ott is zajló történések ismé­telten is kérdezésre és állásfoglalásra késztetik. Az „alkalmak”: az emberi élet is, a történelmi is csalódást hoznak, s nem kiteljesedést. Refrénszerűen ismétlődik a summázat: „Elmondható most már. Tele a világ edénye. / Úgy fordul, mindig másik felére kerülünk.” (Az alkalom), s hiába a jószándék: „más újat akarunk, de másoljuk magunkat” (Ránk szakadt patyolat). E világban a legfőbb vesztes az, aki a legkevés­bé bűnös, akinek az alkalmazkodóképességét is etikai normák szabályozzák: „Her­ceg! Ezeknek gyöngeség a jóság, / ostoba gyáva, ki csöndes, nem csahos, / jellemhi­bás a szegény, aki sorsát / nem igazítja most ehhez, majd ahhoz; / a köz oltárán vért vagy szót nem áldoz. / Legfőbb bűnös az ártatlan magányos.” (Ómódi ballada). (Te­van Kiadó, 1993.) Sinkovits Péter: Határsáv A vajdasági költő kevéssé számontartott nálunk, igaz ennek az lehet első magya­rázó oka, hogy elég ritkán jelentkezik: az 1976-os bemutatkozó könyvet (Drótsö­vény) 1983-ban követte a második (Mélyrepülés), s csak újabb évtized múltán a har­madik. Pedig megjegyzésre, olvasásra érdemes költőről van szó, a Határsáv jó kötet. Az életének negyedik-ötödik évtizedében járó férfi számára határsávot jelenthet­ne az ifjúságtól való végleges búcsúzás is, az érett férfikornak az őszt előlegező érze- te-látomása is, vagy akár a férfikor önmagában is. Ha további jelentés-átvitellel, de végül is leginkább erről van szó, s a feltett kérdés talán csak alkotáslélektani érte­lemben nem költői: „Kiszakítod-e végül is a sávot, amely a tiéd. Önnön / vermed. A kötődés szálai vezetnek vagy fojtanak?” (Védőállás nélkül). E sáv határa biológiai értelemben az ember bőre, illetve az azt védő ruházata, fizikailag a mozgási terep kerülete, szellemi-költői értelemben viszont a teremtett világ, a saját, az össze nem téveszthető költészet. S a dolog feloldhatatlan paradoxona, hogy minden embernek megvan végül is a saját sávja, azaz a saját egyetlen élete, amely minden tipikussá- gával is azonosíthatatlan bárki máséval a milliárdnyi életek közül, ám ennek a köl­tői kifejezése komoly tehetséggel is többesélyes próbatétel, s végsősoron csak a kései utókor ítél. Ezzel szemben, minden indokolt kétely dacára sem tehet mást a költő, minthogy bizakodik a teremtés érvényességében: „csak / dőljek oda melléd, nézni a fényesség birodalmát. Talán / most megérted, honnan hívtalak, milyen ablaktalan / magányból. De ne félj, magamhoz szólok inkább. A/végét nem látom, csak az értel­mét. És véglegesülnek a / napok. És véglegesülnek a szavak, amelyek majd / legvé­98

Next

/
Thumbnails
Contents