Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XI. (Rába György: Kopogtatás a szemhatáron; Vasadi Péter: Mindenki aranyat sejt; Tornai József: Pünkösdi lobbanás; Labancz Gyula: Hanghoz az arc; Ha eső, akkor Rilke; Csiki László: A keresztelő; Sinkovits Péter: Határsáv; Méhes Károly: Csend utca)

nyira közvetlenné válik, hogy stilizált életképet ad (Cipész a Práter utcában, Kukázó öreg a Pozsonyi úton), ennél sokkal gyakoribb azonban egy lehetséges életkép-jelenet pillanatszerű metszete mint verscsíra vagy fontos vers-elem. S ez a pillanat még gyakrabban vált át közvetlen tudat-metszetté, lényegesnek tartott elemek jelképes felmutatásává. S bár „minden a halálra / figyelmeztet, de soha senki / és semmi nem tanított meg rá!” (

Arcot nélkülözve még), megvan a tudás, hogy „csak derű / viheti tovább a dolgokat” (Levlap valahonnan), él a szeretet, a remény, a magányt feloldó társ iránti igény CLírikus imája), a közvetlen ars poeticát illetően pedig telitalálat ez az aforisztikus megfogalmazás: „Nem gondolkodni, /de lélegezni, lenni, / alighanem a költészet / lényege itt keresendő.” (Össze-vissza kérdez). (Széphalom Könyvműhely, Kráter Kiadó, 1992.)

Csíki László: A keresztelő

E kötet címadó verse a költő előző, Elhallgatások című (1989) kötetében is olvasható volt, s az átemelés aligha csak a mű önértékeinek szólt, sokkal inkább jelentésköre gazdagságának. Mert bár a tömör költői vallomás a remetesorsú, Megváltót jövendölő térítőre utal, ott van a célzás a megnevezés általános gesztusára is, ami nyilván ősi és örök költői feladat, semmi mással nem pótolható. Egyértelműen erre vonatkozik a kötet zárszavaként is olvasható kisesszé A nyelv kegyelmi állapotáról, amelynek alapgondolata az, hogy „Valami rejtelem tűnik fel a világos mondat mögött: homályos tükör elé kerülnek a tárgyak, lények, fogalmak. Hiszen a megnevezettek mintha tárgyakká válnának, ugyanakkor élővé a tárgyak. Egyszerre történik a kettő, az érzékekben. Egymásba játszik név és megnevezett, és még valami. A nyelv mintha a világ egészébe helyezne mindent, összes kapcsolatait sugarasan felvillantva egyszerre. Magyarán: nyelvében él a világ.” Radikálisan más nézetsor ez, mint a mostanában divatos, a nyelvi közlés bizonytalansági tényezőit abszolutizáló. Konzervatívnak is nevezhető lenne, ha nem válna bármelyik Csíki László vers-, próza-, dráma- vagy esszékötet olvasásakor egyértelművé, hogy ez a „konzervativizmus” a modernizmus sokféle áramlatát, szemléletmódját is tudja, sőt szükség szerint használja is, de nem teszi egyoldalúvá, valamelyik irányban prédikátori dühvei elkötelezetté önmagát. Ha a költészet komolyan venné Wittgenstein elhíresült tételét (,,Amiről nem lehet beszélni, arról hallgani kell.”) megszüntethetné önmagát. Miként az emberi lét, az emberi nyelv sem lehet az egyértelműségek zárt világa, mindazonáltal a megnevezés teremtő aktusa nélkül nemcsak költészet — művészet — nem lenne, de emberi lét sem jöhetett volna létre s maradhatott volna fenn. Világosság és rejtelem, a teremtő sejtelem, az „elhallgatások” és a „keresztelések” feltételezik egymást.

Legáltalánosabban a belső szemlélet számára se nagyon megragadható lételméleti kérdések szintjén tapasztalható ez. A jelenlét Isten-élménye például néven sem nevezett, s ezért a sorsangyal, az őrző angyal, az őrszellem vagy a természetnek a változatlan változásban, az élet-halálban megragadható alaptörvénye, s az ezt képviselő géniusz mind beleérthető a Jelenlévő képzetébe, aki nem zavar, aki jeleket küld, aki felfénylik, akihez így szól a kérés: „keress engem, de maradj magadnak”, s aki valamiként mégis egy sorsú az elmúlásra ítélttel: „Télre fordult. Egy szúnyog mégis átszállt a szobámon. / Jól van, mondtam. Megvagyok. De megengedem: félthetsz. / Apám vagy fiam légy, mindegy. Sajog s jólesik. / Te sem menekülsz, mert már én is nézlek.”. E van-világ mellett megjelenik a nincsé is: „Nincs véged, a kezdet sem te vagy, / öröklétszerű ez a pillanat. / Nincsen kijárat, és nem vagy bezárva, /

97