Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Lator László: Őserdő (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Lator László)

védi az új képzőművészeti törekvéseket. Majd meg a göndör, barna, érzéki ajkú, széles vállú Nágel Gyulával, vitázik Weöres Sándorról.

1947. szeptember 23. Kedd

Tizenkettőre megyünk az egyetemre beiratkozni. Latorral tartok. Tegnap verseket cseréltünk. O az írásait kis kötetté rendezve, 36 gépelt kéziratoldalon, összefűzve adta át, Révület címmel, szinte kiadásra készen. Nemcsak ránéztükből szépek ezek a versek, erőteljes képeik igazi, meglepően érett költőre vallanak. A Dunán át ballagva ezt meg is mondom neki.

1948. szeptember 11. Szombat.

Lengyeltóti

Jöttek végre leveleim. Lator levele: ,A tanulással ne törődj... mert én sem törődök - hej, ráérünk arra még, úgyis egyetemi reform lesz... (Lett is, s azóta is permanens reformokban él az egyetem. DM.) Inkább olvasok és ’himnikusan áradok’. Most éppen orosz irodalmat és lélekelemzést művelek. Közben megalkotom magamban kötetemet, s rövidesen le is gépelem. De azért nemcsak ’hiábavaló reminiszcenciákkal’ bajlódok: beváltom fenyegetésemet, és írok is.

Egyiket itt küldöm, ez már legépeltetett. További szülések várhatók. A fényessé- ges, minden elsodró, igen nagybetűs életerő dühöng bennem továbbra is, mint a poémából látható. Remélem, még egy darabig hagynak áradni, és nem rendelnek Pestre nagyon hamar.”

Érdekes, tehetséges ember. Küldött, Vihar című verse nagyon szép, sorai állandóan a fülemben vannak.

*

S itt egy pillanatra érdemes megszakítani az egykorú krónikát, hogy lássuk a verset, amely „a fordulat évében” született, s szándéktalanul is nagyerejű metaforája a költő által emlegetett „rossz sejtelmeknek”, a kozmikus vihar-ábrázolás kísérteties történelmi allúzióval:

Vihar

Gyöngyházszínű galamb, aranyos tollú galamb száll a magasság oszlopára.

Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik, kék sugarakkal terhes a tájon a pára.

Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli zengő partról ismét önmaga ellen fordul. Földig hajlik most az alázatos ág, a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.

Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek, méhek a fojtott zsongás forgatagában, rezdül a fényes lét, alig érzed, tétova szárnyak az álom bódulatában.

Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila csend már készül a rejtett mélyben, forrás árad, feltör a szűk szakadékból, s minden mozgás elhal tágas ölében.

85