Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)

ból a szubjektum fenyegetettségének szinte tárgyilagos, mindenesetre tárgyszerű leírását formálja. Méghozzá úgy — s ha nem paródia is, mindenesetre a köznapiság dolgai révén látszólag „költőietlen” tárgykör versbe foglalása keltheti föl a figyelmet -, hogy a költeményt előadó egyes szám első személy nem tágít a dalformától, a dalszerűségtől, jóllehet a sűrű áthajlások, a meg-megdöccenő jambusok a töredezettséget lopják be Háry János csőszdalába (Alföld 1994/8. szám). A vers „veresége” a lét veresége, a bor már nem a gyógyító mámor ünnepi jelképe, ám a dallá alakított léttapasztalat hirdeti, hogy a költészetbe fogózás a,reményen túli reménykedés” hitét csillantja föl. Nem a vers a diadalmas, hanem a vereség tudatában is öntudatát őrző költő, nem a meghaló és feltámadó istenség mitologémája példázza a vers heroizmusát, hanem a,fájdalmas műremek”-ké dermedt szubjektum ellenállása a végső bizonyossággal szemben, a fausti elszánás, amely csak addig tart számot a létezésre, míg tettével megszólíthatja a pillanatot:

Kereplőm forgatom csak addig Bírjam míg fürtjeim beérnek S borral telik hordóm amit majd Halálom dugaszol be végleg

Feltehetőleg az említett és még sok más (magyar és nem magyar) költő lírájának paradoxo- na, hogy miközben a szubjektum önértelmezésének csődjéről értekeznek ennek a lírának értelmezői, maguk a költők megkísérlik, hogy objektiválják a líraiságot; azáltal, hogy az egyes versek már születésükkor is egy ciklus-kompozíció részeként gondoltainak el, egy történés (és nagyon ritkán: egy történet) epizódjául is értelmezhetők lesznek. Anélkül azonban, hogy megtörténne az epikába való átcsapás. Kovács András Ferenc felfedezése (szintén nem először a magyar és a világirodalomban) lábjegyzetben adja ki-ki tudomására azt a külső életrajzot, amelyet majd a versek belső életrajzzá alakítanak át. Méghozzá akképpen, hogy másról beszélve is a költészet lehetőségeit próbálják, járják körül: belehelyezkedve az oly sokat vitatott hagyományba, szemlélve a hagyományt, és e szemlélés révén kezessé, értelmezhetővé szelídítve. így az ilyen típusú (irodalomtörténész) értelmező csapdahelyzetbe kerül, hiszen egyfelől egy értelmezést kell értelmeznie (még az a szerencse, ha nem a versben, nem rímes prózában- makámában, vagy ritmikus prózában teszi, bár egynémely mai esszé mintha erre törekedne), másfelől azt kell/ene/ önmagának is tudatosítania, hogy hagyomány és jelenkor egymást kölcsönösen átvilágító létezési módjából miként lesz mindkettő leglényegét adó, régi-új költészet. A filológus kedvét lelheti a forráskutatásban, az adatbogarászásban, a kritikus meg szemrevételezheti egy-egy vers, ciklus, kötet sokszínű rétegzettségét. Valójában a filológus-kritikus juthat a legmesszebbre, az, aki a régiben az újat, az újban a régit képes fölfedezni. Meg talán még azt is végiggondolja, hogy régi és új nem feltétlenül időbeli egymásutánt jelent, hanem éppen az emlegetett költők kötetei tanúsíthatják: megnyilvánulási formájuk lehet az egymás- mellettiség, az egymásra-egymásba épülés. Az egyik szöveg elfedheti a másikat, de hagyhatja magán átcsillanni is. Az egyik szöveg magába fogadhatja-feloldhatja a másikat, de láthatóvá is teheti. A szöveg-átvételnek, a másik szöveghez való sokféle viszonynak földerítése, értelmezése filológus-kritikusi feladat, nemcsak szövegmagyarázat (bár az is!), nemcsak utóélet-kutatás (lehet az is!), hanem mindenekelőtt intertextualitás, transztextualitás és minden egyéb, amely Gerard Genette monografikus földolgozásában (Palimpsestes. Littérature au second degré. Paris 1982.) hypertextualitás címszó alatt szerepel.

Nem álhtom, hogy efelé tart a magyar líra. Amennyire a legifjabbak verseit (főleg folyóiratokból) ismerem, számos más, újabb tendenciát látok feltűnni, olykor a gyors feltűnés után kilobbanni; máskor régebbi tónusok újracsendülését vélem fölfedezni. Az azonban számomra igen nagy meglepetés volt, hogy több, hazai és külföldi magyar költőnél tudatos ciklusképző szándékot találtam. Egyetlen alaptémát variálnak, olykor egy személyhez vagy nyelvi ötlethez, kulturális jelenséghez vagy korszaksajátossághoz fűződő (lírai) elképzelés variálódik versek meghatározott csoportjaiban, és áll össze - viszonylag vagy egészen - egységes kötetté. Ilyenkor az ügyes szerkesztés elfedheti az egyes versek gyarlóságát, máskor egy-egy költemény holdudvarában tűnnek ki a kevésbé sikerült darabok. Annyi tetszik mindössze bizonyosnak, hogy létezik ez a fajta költői-költészeti elképzelés, egy ideje nem peremjelensége a magyar (és részben nemcsak a magyar) irodalomnak, és így talán nem egészen érdektelen a

79