Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)

rás, ám amelyek (végső fokon) mégiscsak a konvencióktól és a kánontól való eltávolodás mértékében érzékelhetők. Még azt sem kell lehetetlennek tartanunk, hogy a látszólagos közelség, egy-egy „idegen” világgal való telítettség messzibbre vihet a szuverén személyiség megteremtésében, mint a különállás, a kivonulás, az eltávolodás-eltávolítás látványos (és nagyon sokszor: látszatszerű és külsőségekben kimerülő) bejelentése. Ott igazán meggyőző és dialogikus jellegű ez a fajta líra, ahol a hagyományos vallomásosság és a prófétaság idézőjelbe kerül (s itt szükséges megjegyeznem, hogy már a Jónás könyve is bővelkedik önironikus elemekben, bibliaértelmezése korántsem patetikus!); a retorizáltság fokát pedig a paródia „mértékegységei” jelzik, nem utolsósorban az „elidegenítési” effektus helyébe a helyi értékek tartalmának átminősítése lép. Jóllehet nem a szatíra, a groteszk az egyetlen, talán még nem is a legfontosabb vagy a leginkább értéket hordozó tényezője a hasonmás-líra számomra legmeggyőzőbb változatainak, sőt: ez a fajta költői magatartás is megjelenhet rejtőzködve, kevéssé deklaráltan. Az Orpheus már emlegetett 1994/2-3. számában olvastam Baka István Vadszőlő című versét, amelyet a filmrendező Tarkovszkij édesapja, Arszenyij Tarkovszkij emlékének ajánlott. Ugyanebben a számban találhatók Tarkovszkij versei - Baka István fordításában. A kétfajta vers, az „eredeti” meg a néhány fordított, egymást magyarázza. Olyan szerkezeti, sőt: strófaszerkezeti megoldások találhatók itt is, ott is, amelyekből arra következtethetünk: Baka István Arszenyij Tarkovszkijnak ajánlás formájában mond köszönetét egyfajta versszerkesztés lehetőségéért, ugyanakkor a fordító Baka fordításaiba csempészi a maga versvilágát.

Felkél a Nap s lenyugszik; városok Sötét utcáin árnyak kóborolnak:

Mind ismerős, és náluk, aki él,

Nem élőbb, és nem holtabbak a holtak.

(Vadszőlő)

Mindenből, mi kapható e földön,

Csak e pásztorsíp jutott nekem,

Alig vettem mennyemnek a földtől,

Többet adott földemnek a menny.

(A. Tarkovszkij verse)

Nemcsak Baka versének oroszos hangulata árulkodik, a világnak bináris oppozíciókban szemlélése is közös az eredeti költeményben és a fordításban, a fenn és lenn, illetőleg az élet és halál egymásba játszása, ezáltal mindkettő relativizálása, a világ lekicsinyítése, ám éppen ezzel a kicsinyítéssel történő humanizálása, emberszabásúvá tétele, Bakánál a világ szelídül ismerőssé, Tarkovszkij-Bakánál a pásztorsíp idilli asszociációja fosztódik meg érzelgősségétől, és válik akár a költőiét szinonimájává. Baka versében az emlékezet összetartó ereje révén lehet eljutni a költészethez, amely nem garantálja az emberi élet halhatatlanságát, Tarkovszkij-Bakánál a „rímtár” nem képes ellenállni az elmúlásnak. Baka újabb fordításait bemutatva a ruszista kutató, Szőke Katalin említi Baka „fordítói abszolút vershallásá”-t, átültetései ugyanis - Szőke Katalin szerint - „sohasem külső fordítások, intellektusa és hallása azonnal rátapad az idegen versre, mintegy előre kitapintja és meghallja a »belső kép és hang gipszmintáját« (Mandelstam), amely előhívta a költő versét, s amely előhívja Bakánál annak fordítását is. Ily módon Baka nemcsak alkotótársa az idegen költőnek, hanem az idegen »belső kép« szuverén elsajátítója is”. (Tiszatáj 1994. 9. sz.)

A más fordításába, fordítói megoldásába kapcsolódó líra szép példája Visky András - Tompa Gábor kötetének 23. négykezese, amely ama holló képzetét idézi meg, hogy világlátomását a Poe-vershez asszociálható víziótípus segítségével bonthassa ki, s ezáltal eléijen Tóth Árpád fordításának refrénjéhez: „madaraim tavak felett köröznek, nem találnak / haza soha már...” (a szerzők kurziválása); egy olyan idegen versvilág közvetítheti a szerzők lírai apokalipszisét, melybe akképp helyezkedtek bele, hogy továbbgondolták. Am anélkül, hogy az előadás merő szubjektivitásba fordulna vissza. Hiszen az első és a befejező soroktól eltekintve az én és a világ párbeszédébe a feltételes mód lop erős kételyt és bizonytalanságot. Az irodalmi idézet viszont az irodalomba utalja, a versszerűséget hangsúlyozva, azt, ami közvetlen vallomás lehetne („látom” - indít a vers).

76