Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)

Az eddig óvatosan kerülgetett, de most már aligha halogatható válasz arra a kérdésre, hogy az eleve feltehetőleg kötetdarabként születő vers(sorozat) mennyiben önéletrajzi jellegű vagy vonzáskörű, igen messziről indítható. Önéletrajzot egy kétsoros epigrammában is meg lehet alkotni, mint Catullus tette hajdanán Odi et amojával (Gyűlölök és szeretek), ráadásul két sorba foglalva a lírai én és te hullámzó viszonyát, önmegszólításként egyszerre távolodva és közeledve a versbe foglalt tárgyhoz, önmagához. Önéletrajz aztán lehet a többkötetes regény, amelyből „csak” az évszámok, az eligazító pontok hiányoznak, ellenben annál több hely jut a belső táj bejárására. Talán Baudelaire az első, aki A romlás virágai olvasóit arra figyelmeztette, hogy verseskötetének eleje, közepe és vége van, azaz líraivá szublimált „fejlődésregény”, amely egy érzelem meg egy tudat állomásain keresztül halad célja felé, olyan üdvtörténet, amely egy költészetvallás igéit kölcsönkérve egy/az Ideához való eljutás-eljuthatás históriku- mát tartalmazza. Ügy költészetközpontú ez a líra, hogy miközben esztétikai tételeket (például a Szépség mibenlétét) fejti ki versben, a külső világ tényeit a belső univerzumnak a külsőétől eltérő rendje szerint csoportosítja, minduntalan visszautalva arra a világra, amely költői jelek rendszerével tetszik azonosnak. Ilyen módon a költő élete-életrajza a költészete élete-élet- rajza, nincs is kétféle életrajz, csak egy, amelyet az esztétikai tézisek illusztrálnak, illetőleg, amely az esztétikai téziseket is életrajzzá minősíti át. Visky András - Tompa Gábor négykezesei ugyan nem a romantikából kinőtt, ám a szimbolista élmény megfogalmazása felé haladó Baudelaire útját járják, jóllehet a kötet szintén a vers /ön/életrajza jegyében készült. A /poszt/modem kornak megfelelően az írógép jut fontos (motivikus) szerephez, a vers világszerűvé intenzív létezésével válik: „vers az, ami hajlék, otthon, ami beborít és/kitakar.” - ismerhetünk rá Szózat parafrázisára. A következő, az első négykezesben aztán „a vers, elfedi/ minden dadogásom, mint alvó nagyvadakat/ a haláltalan hó”. A továbbiakban aztán hol néven nevezve, hol a szó meg a mondat sorsán töprengve, majd távoh allúziókra hagyatkozva egy irodalmi vándorút meg az irodalom labirintusa tárul föl, igaz, csak annyira, hogy a vándorút állomásai a stációk minden keservét elénk vetítsék, s ezáltal a költőlétet meg az irodalmat megfosszák ama hamis fennköltségtől, ál-elhivatottságtól, amelybe évszázadok fáradozásának emelnie sikerült: „s nem/ költözhetsz idegen mondatokba, összeér a versben/ genézised, apokalipszised...” (9. négykezes); „egy maradandó/ betű helyére állnék, eltűnnék a szóban, / mint torony testében a harang, mint/ versben a könnyű gyolcsokba öltöztetett/ váratlan halál” (13. négyekezes). És még egy idézet a 35. darabból: „hallgatás nélkül/ árvák a mondatok, mondataid, miket kopottra/ csiszolt az elme, leltárai az elmúlásnak, kopog/ az írógép, fáradtan, lustán sorakoznak szökevény/betűk, quertzuiopő, így, katonásan, ki nem/ fél közülünk? megnyitja a könyvet? aludj, aludj”. Hogy aztán az epilógus hatkezese (Bállá Zsófia a közreműködő) írógép, vers, költők, vándormadarak, könyvek, zene motívumait összegyűjtve a művészetet követő csendre az örök csendet hallja rá. Az egyetlen, kígyózó körmondat az írógép jégcsap- szögeitől, a zúduló télből indul el, és járja be a kötet motívumként megidézett világát.

Messziről cseng ide Mózsi Ferenc hatodik „maxiómá”-ja, amely egyúttal az ihlető Emerson- idézetet lefordítatlanul hagyja, hiszen az ott emlegetett fenséges és szép (még akkor is, ha az angol citátumban negativitásában jelenik meg) nem kap helyet a versről szóló versben, a létezés és a vers azonossá látásában, a világ és a vers egymástól való eltávolodása korszakában. A vers /ön/mozgása tematizálódik, illúziótlanul, szinte tudatos költőietlenséggel, megtervezetten pontos gondolatmenetben. Csakhogy itt a létezéstől az „elmúlás ellipszis”-éig kalandozik a gondolat, teljes pályát látszik befutni, ám életet is, halált is a folyamatos hosszú vers szerzője nézőpontjából látunk, a tárgyszerűségbe a harmadik versszakban kissé váratlanul lép be a többes szám első személy részvételt jelző gondolata, s a vers végi sóhaj talán ennek a részvételnek szerény kinyilvánítása. Mindazok, akik kötetekben gondolkodnak, egyes verseikkel is a valamiképpen megtervezett vagy a megtervezettség látszatát intencionáló költészet felé fordulnak, egyben kötetnyi „ars poeticára” vállalkoznak. Nem pusztán költészetük hagyományát mutatják föl vagy rejtik el, (mint már írtam) konstruálják meg vagy „de”-konstruálják, eszté- tizálnak vagy teszik nevetségessé a konvencióiba belefáradt esztétikát, hanem a maguk költői helyzetét és ennek a kontextushoz, a világhoz való viszonyát (olykor: iszonyát) íiják körül. Ezen keresztül a költészettörténet mellett a helyzettudat és a mentalitástörténet egyként kiolvasható a versekből-kötetekből. A klasszicista esztétika és sok tekintetben az univerzalitás igényével világromantizálási szándékát manifesztáló romantika is határozott körvonalú, többnyire félreérthetetlen (vagy annak szánt) ars poeticát vetett papírrra, Boileau tanítóköl77