Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Szilágyi Ákos: Ezredvégi Birodalom, avagy a posztimperiális világrend
talanította a Nyugatot. Egyrészt érthetetlen volt, hogyan maradhatott fenn egy olyan birodalom, amelyről Fjodor Tyutcsev I. Miklósnak készített diplomáciai jelentésében 1845-ben is úgy ír még, mint a római birodalom egyedüli természetes örököséről: „Nyugat-Európát még meg sem teremtették - írja -, amikor mi már léteztünk s létezésünk kétségtelenül dicsőségteli volt. Mindössze az volt a különbség, hogy akkor Keleti Birodalomnak, Keleti Egyháznak hívtak minket; s mi ugyanaz vagyunk ma is, ami akkor voltunk. És mi az, hogy Keleti Birodalom? Nem más, mint a cézárok legfőbb hatalmának törvényes és egyenesági örököse.”17 Másrészt érthetetlen volt, hogy mivégre áll fönn ez a birodalom, mivégre terjeszkedik, ha emögött nem a modern tőkegazdaság racionalitása áll, ha a birodalom modernizációja nem a nemzetállam gyarmatbirodalmának kiépítését, hanem a birodalom fenntartását szolgálja, s nem a haszon, hanem valamiféle vallási elhivatottság vezérli, az Isten nevében térítő-megváltó-büntető „keresztény állam” buzgalma: „Oroszország nem a kereskedők állama és nem is a földmíveseké, Oroszország katonaállam és az a hivatása, hogy az egész világ réme legyen”18 - biflázták egykor az oroszországi hadap- ródiskolások abból a fóldrajzkönyvből, amelyet I. Miklós személyesen hagyott jóvá. A nem-birodalmi Kijevi Oroszországot („Kijevszkaja Rusz”) követő Moszkvai Oroszország, majd Pétervári Oroszország, amely a „világbirodalom felújításával fenyegette a földet”, egy tekintetben mégis élesen különbözött attól a világbirodalomtól, amelynek egyetlen törvényes örököseként tetszelgett. Az orosz birodalom ugyanis válasz volt. Nem egy archaikus, keleti város „magjából” nőtt ki, terebélyesedett „a” világgá, „külön világgá”, mintegy az organikus közösségeken nyugvó hatalom belső logikáját követve, hanem a Nyugatban és a nyugati civilizáció expanziójában megtestesülő modernitás kihívására adott civilizációs válasz volt. Ebben az értelemben a mongol-tatár hódító katonaállamot a római-bizánci világbirodalom keresztény teokráciájával egyesítő, majd e politikai képletet a nyugati abszolutizmus és államkapitalista indusztrializmus szervezési elveivel és eszközeivel megújító orosz birodalmi állam mégiscsak modern jelenség volt. Mert csak a modern világ- állapotban volt lehetséges, ha kivételesen is, hogy a régi világállapotot mint egy különös nép különös civilizációját a Birodalom „egységes államával” mentsék meg, úgy térve ki a civilizációt alapjaiban fenyegető modernitás elől, hogy ennek vívmányait, eszközeit, szervezésmódját mintegy „ellopják” és a régi világállapot birodalmi aládúcolására használják föl. Sőt, az a civilizáció, amelyben a régi világállapot mintegy birodalmi szószólót talált magának, éppen a modernitáshoz való külsődleges alkalmazkodással, az államfelszín modernizálásával hitette el magáról, hogy egyben az őt és a világot fenyegető „lélektelen”, „rothadt”, „formalista” Nyugat mo- dernitásával szemben a „keresztény szeretet”, a „lélek”, a „közösség” alternatív világcivilizációja is, amely éppen a birodalomban válik „a” világgá. Meglehet, paradox módon, de a moszkvai orosz államból — végsőleg - a nyugati kihívás globalizálódása csinált világuralmi aspirációkkal fellépő birodalmi államot és a nyugati kihívás, azaz a modern világállapot és a nyugati civilizáció együttes kihívása tartotta össze, s tartja össze bizonyos fokig (ha immár nem is birodalmi képletként) mindmáig. Az ókori birodalmakat sohasem kihívások hozták létre, jóllehet időről-időre szembe kellett nézniük más hatalmi központok (például Karthágó), hódító népek, barbár 17 F. I. Tyutcsev: Dokladnaja zapiszka Imperatoru Nyikolaju I. In: Novoje Lityeraturnoje Obozrenyije, 1992. 1. szám 104. old. 18 Idézi: A. Borgard: Tonkij i tolsztij, In: Vek XX i mir, 1992. 4. szám, 44. old. 75
