Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Szilágyi Ákos: Ezredvégi Birodalom, avagy a posztimperiális világrend

ban az erőszak ne játszott volna meghatározó szerepet. Csakhogy ez az erőszak, mégha történelemformáló erőszakként jelenik is meg már, lényegileg még az archaikus erőszak szakrális felfogásába illeszkedik, amely jogosultságát a káoszt legyőző és a világot örökösen megújító teremtő aktusból nyeri. Egyrészt tehát hierophania és az egyesekre zúduló szenvedések és megaláztatások ellenére magától értetődő (nem kezdhető ki, mondjuk, „emberjogi” vagy „polgárjogi” alapon, kikezdése egy egész világállapot kikezdését jelentené, amire a modernitás kezdetén aztán sor is kerül), másrészt pedig nem valamilyen másfajta racionalitás, érdek, cél szolgálatában áll, tehát nem „eszköz” és nem „szolga”, hanem maga a cél, maga az úr, s éppen azért lehet az, mert Isten teremtő aktusának megismétlése, mert „a” világot teremti újra.7

Ezért is volt lehetséges, hogy - éles ellentétben a nemzetállam egyszer s mindenkorra megszerzett, kizárólagos tulajdonba vett, „magáévá tett” birodalmával - a régi világuralom mintegy egyik népről a másikra szállt. Egyrészt azért, mert „a” világnak különben vége lett volna, másrészt azért, mert az életciklusuk végére jutott, a teremtésben és uralkodásban megfáradt, „öreg” népek helyére „fiataloknak”, vitálisán „frisseknek” kellett kerülniük, azoknak, amelyek méltónak bizonyultak a teremtés megújítására. „Valamennyi nép közül elsőként az asszírok jutottak világuralomra. Őket a médek és a perzsák követték, s aztán a makedónok kezébe került a világuralom. Karthágó és a két makedón eredetű király, V. Philippos (Kr. e. 197) és III. Antiokhos legyőzése (Kr. e. 190.) után a római népre szállott a világ fölötti uralom. Az oikumené, vagyis az emberek lakta föld Ninos asszír király óta egy-egy vezető nép uralma alatt állt, s e népek sorában a római volt az utolsó. A római világuralom beteljesítette az évszázadok körforgását és új, a rómaiak szemében végső korszak érkezett el” - írja Németh György a Rómában egykor oly népszerű „4+1 vi7 Guglielmo Ferrero kora Európájának, az európai civilizációnak a hanyatlását, belső' meggyengülését éppen azon az alapon állítja párhuzamba a római birodalom, az antik civilizáció bukásával, hogy a modernizáció pörölycsapásait (munkamegosztás, differenciálódás, szellemi és erkölcsi fejetlenség, az anyagi javak hajszolása, stb.) betetőző első világháborúban a monarchikus hatalom szakrális alapzatát látja megsemmisülni: „A világháború, ha csak nagy vonásaiban s következményei tekintetében is, a Septimius Severus okozta változásokhoz hasonlítható: aláásta a tekintély és legitimitás alapját, vagyis a társadalmi rend épületének alapjait. Ez az alap Közép- és Kelet-Európa nagy monarchiáiban a dinasztiáknak Istentől származó joga volt, a nyugati demokráciákban a nép akarata. A császárság bukása Oroszországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában és Németországban halálos csapást mért az Isten kegyelméből való uralom elvére, és ezt aligha fogja valaha kiheverni. De a vele szemben álló elv sem igen fogja élvezni diadala gyümölcseit... Rendbe jön-e még Európa, miután mint a Római Birodalom a harmadik században, elveszítette azokat a mértékeket és elveket, amelyek segítségével meg lehet határozni, hogy kinek és milyen határok között kötelessége engedelmeskedni V’ (G. Ferrero: Az ókori civilizáció bukása, Holnap Kiadó, 1993. 31-32. old. Kiem. - Sz. A.) Századunk húszas éveiben, persze, aligha lehetett látni még, hogy a szétforgácsolódás, „kiüresedés”, mértékvesztés nem az „alkony”, a „bukás” előjele, mert miközben a „társadalmi rend alapjai” — a spirituális értelemben vett „alapok” - szétmállottak, soha még szilárdabb alapokra nem helyeződött Európa és a világ, noha persze nem spirituális értelemben. Végtére még ma sem tartozik az evidenciák körébe az a megállapítás, hogy a világ fennállhat puszta tényként, mint folytonosan működő dologi összefüggésrendszer (technológiai rend, „pénzközösség”, gazdasági gépezet), amely megvan az ember világteremtő képzelete, szelleme, lelke, érzelmei nélkül, sőt mindenféle ideologikus (vallási, történelmi, erkölcsi) aládúcolás nélkül is.

70