Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Szilágyi Ákos: Ezredvégi Birodalom, avagy a posztimperiális világrend

gazdasági térnyerést, behatolást, leigázást előkészítő, illetve követő „állami erőszak” felvirágzása, amely igen gyakran jut el - a politikai nemzet aspirációinak alátámasztására vagy gazdasági gyöngesége ellensúlyozására - a fajelméletig. A fajelmélet - kell-e mondanunk - par excellence modern jelenség. A régi birodalmak éppoly kevéssé ismerték, amilyen kevéssé tartották szem előtt a „tisztaság” követelményét: sem Rómában, sem Bizáncban, de az Orosz, az Oszmán és a Habsburg Birodalomban sem jutott eszébe a birodalmi eliteknek, hogy a birodalmat meg kellene „tisztítani” a nem-rómaiaktól, nem-oroszoktól, nem-törököktől stb., sőt a birodalmi elitben számottevő szerepet játszottak, olykor túlsúlyra is juthattak az „idegenek”, akiknek „rómaiságához” vagy „oroszságához” ettől még aligha férhetett kétség. A fajelmélet mint a par excellence politikai közösségnek természeti talajra helyezése, (méghozzá nem a vallás, hanem a tudomány hittételeinek mozgósításával) nemcsak a politikai közösség általában vett talajtalanságáról árulkodik, hanem politikai és/vagy gazdasági gyöngeségéről, akár a belső meghasonlás, akár a külső ellentétek és ellenállás hívja is életre a dühödt és kétségbeesett talajteremtő igyekezetei. A nemzetállami hódításból és gyarmatosításból lett modern világbirodalmak önlegitimációjából sohasem hiányozhatott teljesen a fajlemélet: a „vad”, „primitív”, „barbár” afrikai, ázsiai, amerikai földrészek6 elnyelésének jogosultságához az alapot a „fehér faj” civilizációs és/vagy biológiai felsőbbrendűsége szolgáltatta. A birodalomépítő modem állami erőszaknak nemcsak azért volt szüksége a fajelmélet önfelma- gasztaló és önigazoló ideológiájára, hogy ama „világot szaggató fogak” derekas őrlőmunkáját, az alávetést, rabszolgaságot, népirtást, rablást és fosztogatást jó lelkiismerettel élje meg az emberi egyenjogúság és szabadság, sőt testvériség mellett elkötelezett anyaországbéli polgár, hanem azért — s talán főképpen azért mert a birodalom nem pusztán a világ erőszakos lefoglalásának és birtoklásának, hanem „feldolgozásának”, azaz „felaprításának”, „elkészítésének” és „tálalásának” politikai formáját is jelentette. A birodalom ilyeténképp arra szolgált, hogy a piac- gazdaság gyomra számára emészthetővé tegye, mintegy „megfőzze” a „nyers” természeti táplálékot, s mindazt, ami piaci szempontból „ehetetlen”, eltávolítsa, megsemmisítse, vagy a szemétdombra vesse. Innen nézve meglehetősen logikusnak látszik, hogy az — angol, holland, francia, spanyol nemzetállamokhoz képest - megkésett német nemzetállam lemaradása a világ gyarmati fölosztásáról a totalitárius birodalomépítés vakvágányára futtatta Németországot. A „fehér faj” világuralmából kimaradt (vagy nem méltányosan részesült) fehérek most már csak e „fehér faj” ellenében mint nemzet jelenthették be faji felsőbbrendűségük alapján uralmi igényüket a világra. A nemzetállami fajelméletben a „fehér faj” angolszász liberalizmusát egy történelmi közjáték erejéig felváltotta a „német faj” náci totalitarizmusa.

A régi, tehát nem nemzetállam-szívű birodalmakban „a” világ fölötti uralom szakrális jellegű, Isten hatalmának - világteremtő és világfenntartó akaratának - evilági képe, megismétlése, s ennyiben jogosultságát nem a birodalom eszméjében, hanem a birodalom létrehozásában és létezésében találja meg. Szó sincsen természetesen arról, hogy ebből az archaikus világállaptot megtörő, történelmi világteremtésből és világfenntartásból hiányozna az erőszak, hogy a régi birodalmak6 Más kérdés, hogy a „vadember”, a „vad állapot” a „primitív civilizációk” az európai gondolkodásban és művészetben a „paradicsomi tökéletesség”, a „tisztaság” mintáit is megtestesíthették, amelyek messze a „fehér ember”, az „európai ember” felett állnak. Ld. ennek történetéről például: Giuseppe Gocchiara: Az örök vadember, Gondolat, 1965.

69