Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Szilágyi Ákos: Ezredvégi Birodalom, avagy a posztimperiális világrend

nyomásától függően eltérő arányú és jellegű lehetett (még a gyarmati státus is birodalmanként és koronként mást és mást jelentett), de abbéin a tekintetben nem volt különbség, hogy az államrezónná előlépett felvilágosult ész, akár az abszolutizmus kamaralisztikájában valósult meg, akár a forradalmi terror jakobinus logikáját követte, nem a sok kis kulturális világ - „a” világként való - birodalmi bekeretezésé- nek, hanem eltörlésének, elemésztésének útját járta. Nem a Város birodalmi ládi- kájába zárta „a” világként a megszerzett, elfoglalt területek „kis világait”, hanem a Tőke gyomrába küldte mindazt, amit fel tudott falni, be tudott kebelezni, nem a hatalmi-szakrális bekeretezés, hanem a „termelő zabálás” jellemezte. Ez a „termelő zabálás” különbözteti meg a modern nemzetállamok birodalmait, a gyarmatbirodalmakat, a „tőkés birodalmakat” az archaikus birodalmaktól. Utóbbiak terjeszkedését és működését ugyanis nem az önállósult gazdasági érdek, a profitmaximalizálás piaci elve, hanem a szakralizált hatalom logikája, „a” világ politikai megteremtésének, vagyis az oikumené, az ember lakta fold birodalmi bekeretezésének hatalmi akarata határozta meg. Ez az oka annak, hogy míg a régi világbirodalmak egyetlen európai örököse, a Római Birodalom német-római és bizánci változatainak széthullása „a” világ széthullását is jelentette, valóságos és teljes káoszt, amelynek utóbb — a beinduló tőkés termelés és polgári fejlődés nyomására - a nemzetállamok adtak új politikai formát a „nemzet világának” megteremtésével, addig a modern „tőkés birodalmak” széthullását (legtöbbször „önfelszámolását”, „önlebontását”) nem „a” világ összeomlása, hanem megszűnése követte, ugyanis akkor került (és csak akkor kerülhetett) rá sor, amikor már a világ ténnyé vált, s a régi politikai forma, a „birodalmi bendő” funkciótlanná lett. A nemzeti felszabadító háborúk csak siettették ezt a folyamatot, de az újonnan létrejött nemzetállamok szuverenitásának fokát és gazdasági súlyát nem az elnyert függetlenség, hanem a gazdasági világrendszerben számukra kijelölt hely és szerep határozta már meg. A nemzetállamok szuverenitása mostantól csak annyiban érdekes, amennyiben még olyan politikai csoportok kezébe kerülhet, amelyek - a gazdasági és kulturális függés és alávetettség ellen vallási, politikai vagy erkölcsi alapon fellázadva - nem fogadják el a világ tényét, sőt egyenesen veszélyeztetik azt, nem akarnak politikailag is beilleszkedni a posztimpe- riális világrendbe. Ennek a világrendnek nem „a” világ, hanem a világ mint tény felel meg, lett légyen ez a tény mégoly elviselhetetlen, igazságtalan, botrányos, kétségbeejtő mindazon régiók, népek, társadalmi csoportok számára, amelyeknek ezidőszerint elsősorban az alávetettség, a szegénység, az éhínség, a túlnépesedés tényét jelenti. De bármennyire súlyos és botrányos is ez a tény, nem alkot világot, amely nő, terjeszkedik, amellyel más világot lehet szembeállítani, hanem pusztán csak van, s nincs mód többé - globális katasztrófa nélkül - elkerülni vagy kikerülni belőle. Minden ilyen kikerülési, kiugrási kísérlet a tényleges világból valójában nem egy szabadabb, emberibb, igazságosabb világhoz, hanem „a” világ - a talaját vesztett vallási, nemzeti vagy birodalmi világ — terrorjához, világpusztításhoz vezet. (Kivéve persze azt az esetet, amikor a kiugrás vagy a lázadás megmarad az egyéni világ szintjén és nem válik politikailag „a” világgá.) „A” világ vége ugyanis a világok, minden spirituális értelemben vett világ egyenrangú és szabad létezésének kezdete. ,A” világ, amennyiben a világ ténye ellen irányul, mostantól csak a fundamentaliz67