Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Szilágyi Ákos: Ezredvégi Birodalom, avagy a posztimperiális világrend
Szilágyi Ákos Ezredvégi Birodalom avagy a posztimperiális világrend - részlet M Jl gyiptomi Birodalom, Asszír-Babiloni Birodalom, Perzsa Birodalom, Makedón Birodalom, Római Birodalom, Bizánci Birodalom, Mongol Birodalom, Mennyei Birodalom, Maja Birodalom, Német-Római Szent Birodalom, Oszmán Birodalom, Orosz Birodalom, Brit Birodalom, „Harmadik Birodalom”, „Szovjet Birodalom”... ce- ciderunt, ceciderunt - hol vauinak már, hol vannak már - énekelhetnénk a 2000. év, a második millénium felé közeledve az egykori diáknóta csúfondáros refrénjét. A birodalomnak, noha a birodalmi eszme ritkán éri be örökkévalóságnál kevesebbel, ha- landóak. Ezt, persze, eddig is tudtuk. Sőt, valamiképpen tudták maguk a Nagy Év ekpürosziszától, a Város és vele együtt a Történelem egyetemes pusztulásától rettegő birodalmak is. E tudás kényszerű tudás volt, ugyanis éppen a történelmi létezési mód, az archaikus világ állapotból való kilépés vagy kiemelkedés kényszerítette rá a birodalmak polgárait arra, hogy számot vessenek az időnek kitett létezés végzetével. Paradox módon éppen attól a történelemtől borzadtak el, amelyet ők maguk hoztak létre. A történelem ugyanis mint „visszafordíthatatlan idő”, mint az „idő tere” a birodalmi világállapotot megelőzően nem létezett.1 Az archaikus világállapotban az idő nem válhatott önálló hatalommá, újra meg újra eltörölték, hogy megújít- va-újrateremtve a világot visszatérjenek a kezdetekhez, miként azt az „örök-visszatérés” mítosza mutatja.1 2 A történelem, mint önálló hatalommá konsti- tuálódott idő, Idő-Isten, mint idő, visszafordíthatatlan, mely mindent relativizál, mely előtt nem áll meg semmi és senki, s ama pogány bálványhoz hasonlatosan „leöltek koponyájából issza a nektárt”, a birodalmakkal és a birodalmakban szabadult ki archaikus „fogságából”. Minél hatalmasabb, minél kikezdhetetlenebb volt a birodalom, annál elviselhetetlenebb lett a - titokzatos számokból, csillagok állásából kiolvasott - pusztulás, végső soron tehát a történelmi sors, a múlandóság bizonyossága. A premodern birodalmak így hát vagy felelevenítették az „örök visszatérés” mítoszát (mint azt az Augustus korabeli Róma „örök megújhodásának” reménye és az „urbs aeterna” vergiliusi képzete mutatja), mintegy visszagyűrve ebbe a történelmi végzetet, vagy pedig - a végső hanyatlás időszakában - transzcendens síkra helyezték át az örökkévalóságot, mondván: evilág időbeli ugyan, de a másvilág, Isten 1 Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem, Európa, 1993. 59-78. old., 141-233. old. 2 U. o. 61
