Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Cs. Gyímesi Éva: Vázlat egy szellemi kórképhez
lektivitás” ama reflexe, amit Babits 1935-ben az irodalomra vonatkozólag így jellemez: „Megmaradt az erdélyi írókban a védekező kollektivitás szelleme, az az összetartás, mely nem annyira irodalmi, mint politikai közösségeket szokott áthatni, s mely tagjainak minden támadás ellen védelmet biztosít. S minthogy ebben az összetartásban nem az irodalmi érték, hanem az erdélyiség a döntő tényező, a kritika könnyen támadásnak minősül. Az erdélyiség maga fémjelzésnek és nemeslevélnek számít. Megmaradt az a szokás, mely még a legszegényebb erdélyi írásban is a nyelv és szellem elnézést és hálát követelő szolgálatát látta. Egyszerűen a másodrangú írástudást, vagy épp az irodalmiatlan giccset látni benne - s pláne még az egész erdélyi irodalomnak bizonyos hiányaira és lejtőire rámutatni: ez valóságos c- ségsértésnek tűnik föl! S egy magyarországi folyóirat részéről legalábbis casus ick! S ha erdélyi író követte el: árulásnak!” (Nyugat, 1935. II. 71-75.) Elgondolkodtató, hogy az egyébként oly gyakran idézett Babitsnak ez a mindmáig elevenbe vágó diagnózisa mennyire feledésbe merült, holott a kultúra kórképében ez az a tünet, ami már idült betegségre vall. Jóllehet a költő egykori megállapítása elsősorban az irodalmi életre vonatkozott, mai szemmel nem nehéz e tünettel azonosítani a kultúra más területein is működő analóg védekezési reflexeket, azt az általános kritikaellenességet, mely az erdélyi magyar közéletben a hosszas politikai függés következtében kialakult. Miközben a politikai centrum a többségi román hatalom lett, a kultúra centruma Budapest maradt. Az amúgy is vidékies intézményrendszer provincializmusa a politikai függésből eredően fokozódott, s az erdélyi művelődés a nemzeti kultúrában periférikus helyzetbe került. Ez önmagában nem lett volna végzetes, hiszen az intézményrendszert úgy-ahogy vissza lehetett állítani, a relativitás elve alapján las- sán kialakulhattak maguk az erdélyi központok, de a periférikus helyzet szellemileg csak fokozódott. Mert az anyanemzet kritikai életében kialakult gyakorlat, a kollektív minősítés, az értékek „erdélyiként” történő besorolása és ilyenformán kötelezőnek tekintett méltatása, nem kedvezett annak, hogy a kultúrában megmutatkozó egyéni értékek és minőségi eltérések kidomborodjanak. Az „erdélyi” jelzővel kifejezett sajátosságon túl a többi - nem földrajzi, nem politikai jellegű - partikuláris vonások kifejezésére mindmáig nem alakult ki még a megfelelő szótár, vagy legalábbis ritka az a beszédmód, mely az erdélyi magyarság általánosító megnevezésén túl például a csoportok vagy foglalkozási rétegek érdek- és nézetkülönbségeit, a létező társadalmi és szellemi sokféleséget árnyaltan megnevezné. Többnyire az erdélyi kultúrában számon tartott alkotók személyes értékteremtő munkája sem méretik olyan speciális és adekvát (szellemi, esztétikai, tudományos stb.) kritériumokkal, melyek a világban az adott szakmákban általában érvényesülnek, és az anyaországban is többé-kevésbé kötelezők. Az „erdélyiség” ugyanis ideát és odaát egyaránt eleve olyan presztízsként jön számításba a „kritikában”, melyet az adott teljesítménynek, minőségétől függetlenül, előlegeznek. A színvonal presztízstényező nélküli, őszinte megmérése — ahogy már Babits is megállapította - árulás számba megy. Talán érthető, hogy az elnyomatás és a dédelgetés e paradox egyidejűsége az erdélyi szellemi életben általánossá tett egyfajta elfogultságot/önelégültséget, mely a különbözőségeket kiegyenlítő „mi”-tudatot és eltorzult értékrendet eredményezett. Miután az anyaországi szellemi életben a kisebbségi kultúrával kapcsolatban mindmáig inkább a kritikátlanság érvényesült, nem lehet csodálkozni, hogy az erdélyi magyar értelmiség ama része, amelyik óvakodik a kényelmetlen önvizsgálattól, az 56
