Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Cs. Gyímesi Éva: Vázlat egy szellemi kórképhez
egyértelműen kedvező tükörbe tekintve hajlamos értékminősítésnek tekinteni a szimpátiamegnyilvánulást. S miközben politikai képviselete által - jogosan - autonómiára törekszik a román hatalom államnemzeti programjával szemben, kultúrájában messzemenően élvezi annak a függőségnek és felelőtlenségnek az összes e- lőnyeit, amit egy gyermek élvez, akit a szülő akadályoz abban, hogy felnőtté éljen. A fenti megállapításokat fogalmazva érzem, hogy szent és őszinte érzelmeket bántok, talán sebeket ejtek. Hiszen a nemzeti összetartozás érzéséből táplálkozó elnézést, engedékenységet, „felülről” jövő gondoskodást szeretetnek is nevezik. De a példaként hozott gyermek érdekeire gondolva inkább olyan szeretetet igényelnék, amelyik a felnőtté válás feltételéül szabja az önreflexiót és a differenciálást, a kritikát: az értékek közötti különbségtétel képességét. Ez a szeretet tiszteli a másik méltóságát, óvakodik egybemosni az arcokat, amelyek különböznek, és csupán nagyon távolról látszanak oly egynemű sokaságnak, hogy megnevezésükre elég lenne egyetlen minősítés, a regionális besorolás. A példa: egy hallgatónk nemrégiben a kalocsai néprajzi konferenciáról hazatérve elmesélte: a magyarországi résztvevők szótárában mindannyiuknak volt rendes család- és keresztneve, de „bennünket csupán gyűjtőnéven neveztek, így: az erdélyiek”. Úgy látszik, nem elég nyilvánvaló, hogy az erdélyiek - közelebbről - helyzetük, érdekeik és talentumaik szerint is nagyon különböző emberek, köztük olyanok, akiket, igenis, érzékenyen érint, ha megszépítő messzeségből, a leszakadt nemzetrészt szeretik bennük, ha nem a munkájuk, emberi értékük szerint tartatnak számon, hanem pusztán az „erdélyi magyarság” minden árnyalást nélkülöző, uniformizáló címkéjével minősítik őket. És, legyünk őszinték, (vagyunk egynéhányan, akik erről többes számban beszélhetünk) a nyolcvankilences fordulat után - jóllehet a közösségi önkormányzatot még nem sikerült megvalósítani - megszűnt az elnyomatásnak az a foka, amelyik többé-kevésbé legitimálni tudta az egyneműsítő nyelvhasználatot az erdélyi helyzetre és kultúrára vonatkozólag. E számomra nagyon is időszerű probléma fölvetésével, úgy tűnhet, megkerülöm a szembenézést a századvégi kultúra nagyobb horderejű, egyetemesebb kihívásaival. De talán érthető az aggodalom, amit közvetlen szellemi környezetemért érzek. Ha a „gondolkodó résztvevő” nincs tudatában annak, hogy nézőpontja a mindennapi, spontán érdekeltség függvénye is, és valóságképe ennek megfelelően relatív, részleges, hajlamos - ezt általánosítva - elhinni, hogy helyzetértelmezése maga a valóság. És ahelyett, hogy számot vetne a társadalomban érvényesülő nézőpontok sokaságával, amelyek egymással megütközve képesek lennének a folytonos önkorrekcióra, kellő hatalom birtokában föléjük kerekedik, és elfödheti a többi nézőpontokat, valóságképeket. Egyszer már keservesen megtapasztaltuk, hogy a valóságról való gondolkodás tendenciózusan egyneműsítő jellege nagyon is hatékonyan befolyásolhatja magának a valóságnak az alakulását. A differenciáltságot elrejtő beszédmód erőltetése a nyilvánosságban ma azt eredményezi, hogy nagyon sok erdélyi egyszerűen nem ismerhet helyzetére és önmagára abban a képben, amelynek állítólag a valóság bemutatása lenne a feladata. Úgy vélem, ha az egészséges kultúra a differenciálás képességét, az önreflexió, a kritikai gondolkodás, a vita szabadságát is magában foglalja, az erdélyi századvégen a kultúrának ezek a feltételei még mindig veszélyben forognak. Eszmefuttatásom vázlat csupán egy szellemi kórképhez, későbbi analízisek fogják (ha fogják) igazolni e látlelet érvényességét. 57
