Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Cs. Gyímesi Éva: Vázlat egy szellemi kórképhez

Az elmúlt rendszerből örökölt összes szervi bajok — erőszakos iparosítás, a földművelés becsületének lejáratása s még mi minden, amiről csak közgazdász tudna beszélni - ma valóban tetéződtek a szükséges tőke hiányával s az inflációval, és kétségtelen, hogy anyagi helyzetünk általában meglehetősen rossz. De talán mégsem indokolt oly feltűnően elhallgatni, hogy itt-ott már gyümölcsöt hozott egy-egy ötletes vállalkozás, szórványos, ám példaszerűnek kínálkozó helyi „civil” kezdeményezés. Ezeknek figyelmebevételével máris differenciáltabbá válnék az összkép, s kirajzolódnának benne azok a mozgásirányok, melyek talán a kiutakat mutatják. Ma még talán elenyésző a kisebbségben az a kisebbség, aki nem siránkozik, nem többségi vagy anyaországi kegyeket vár, hanem berendezkedettt a lassú, kitartó építkezésre. Ez az út, meglehet, egyelőre csupán egyéni kiútnak látszik. De vajon a társadalmi változások nem valamely kisebbség kezdeményezésére szoktak-e megindulni?

Kétségtelen, hogy ma is sokan vannak, akik a kivándorlásban látják a nekik legmegfelelőbb kiutat. Ezt a folyamatot lehet kollektivista módon is értelmezni: a számbeli fogyatkozás fölött gyászba borulva elítélni azokat, akik kitelepednek. De azt állítani, hogy politikailag most rosszabb a helyzet, mint a diktatúrában volt, enyhén szólva tévedés. Mert az, ami egyfelől főként a gazdasági kényszerűségre vezethető vissza, az másfelől, a kivándorló magyar szemével nézve: személyes választási lehetőség, amivel kivonhatja magát a helyzet korlátái közül, és szabadsága mértékét növelheti. Ebből a nézőpontból sokkal rosszabbnak minősül a diktatúrabeli földhözkötöttség, amelyben egyáltalán nem volt választási lehetősége. Egyéni választás kérdése az egész: emberi jog, amit egy kisebbségi politikusnak már helyzeténél fogva sem lenne szabad kétségbe vonnia.

A társadalmi élet összes területei közül talán a művelődés az, ami a legkevésbé engedi, hogy egyértelműen negatív minősítésben mosódjanak össze azok a változások, amelyek az erdélyi közelmúltban végbementek. Kétszáz körül van azoknak az egyesületeknek a száma, amelyek többé-kevésbé jól működő műhelyei a magyar kultúra különböző tevékenységi ágazatainak. Nincs olyan önszerveződés, amit - ha szellemi és anyagi fedezete van — meg lehetne gátolni manapság a kibontakozásban.

Az anyanyelvű oktatás kiszélesedése is tagadhatatlan, jóllehet, távol áll a kívánatos mértéktől, ám a keretek tágítását nem csupán a hatalom, hanem a belső szak- emberhiány is fékezi, azt pedig nem lehet egyik napról a másikra pótolni. Nincs ugyan önálló egyetem, de vannak az államtól független kezdeményezések, és sok esetben nagyobb problémát jelent a koncepciótlanság és a dilettantizmus, mint bizonyos gazdasági vagy jogi akadályok.

Az elnagyoltan felvázolt, jószerivel intuitív helyzetkép bizonyára igazolásra szorul, és alulírott szívesen hivatkozna idevágó felmérésekre, avatott szociológusok kutatási eredményeire. Csakhogy, úgy tűnik, az ilyen kutatásokra nem tart igényt az erdélyi magyarság érdekeit képviselő és a helyzetről való beszélgetés jogát kisajátító politikai szféra.

Az egyneműsítő diskurzus

Elvileg ugyan széles tere van a legkülönbözőbb nézőpontok és vélemények érvényesülésének, az erdélyi magyar sajtóban és más közéleti fórumokon mégis egyfajta egyneműsítő diskurzus uralja a nyilvánosságot. S a rákérdezés arra, hogy mi mit jelent, a szavak egyértelműségének legszelídebb kétségbe vonása már önmagában is kritikai aktusnak minősül, amit — vagyis magát a kérdező, a kritikai gondolkodást - e régió kultúrájában korántsem tekintenek még természetesnek. Okom van feltételezni, hogy a megváltozott körülmények között is erősen hat még a „védekező kol55