Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Cs. Gyímesi Éva: Vázlat egy szellemi kórképhez

eszméjét és gyakorlati megvalósulását kívánatos lenne új alapokra helyezni. A diktatúrákban elnyomott személyesség, egyéni méltóság öntudatra ébredése, az individuum önértékének állítása nélkül, úgy hiszem, képtelenség lesz újrafogalmazni, hogy mi is a valódi emberi közösség, miben különbözik a hiteles szolidaritás az arctalan sokaságot feltételező „mi”-tudat hamis szellemétől.

Hogy ez mennyire problematikus, azt manapság különösen érzem a kisebbségben élő erdélyi magyarság alakuló intézményrendszerében és a nyilvánosság szintjén a helyzet(ünk)re vonatkozó nyelvezet(ek)ben.

Helyzetiek)

Mi a helyzet? — szokták kérdezni tőlem, és az erdélyi viszonyokra utalnak. Mi az, hogy helyzet? - kérdezek vissza, mert érzem, hogy a kérdés leegyszerűsít valamit, ami az általam belátható összetett képnél is sokkal bonyolultabb. És rendszerint tisztázatlan, hogy a kérdező a rituális/udvarias kérdésre valóban választ vár-e, és ha igen, van-e türelme meghallgatni a helyzetet összetevőire lebontó feleletkísérletet, vagy elvárja, hogy azt mondjam, amit a lassan már megszilárdult sémák alapján mondhatnék: „Nagyon rossz”, „rosszabb, mint volt”, „reménytelen” stb. E választípusok persze, nem felelnének meg a kérdés által formailag elvárt leíró helyzetismertetésnek, csupán szubjektív értékelést tartalmaznának, de hát a kérdező a legtöbb esetben nem is kíváncsi többre: az Erdéllyel/erdélyiekkel kapcsolatos obiigát részvétnyilvánításhoz egy ilyen válasz is bőven elegendő. A részvétnek eredeti értelmében vett kifejezése, az elszánás, hogy intellektuális-érzelmi odaadással meghallgasson, jóval fárasztóbb lenne, megértem én a kérdezőt. Hiszen magam is küszködöm azzal, hogy megfogalmazzam: vajon - a nézőpontoktól is függően - milyen aspektusai/síkjai vannak a helyzetnek, amiben vagyunk?

A magyar nemzetiségűek népességmegoszlása a szórványtól a tömbmagyarságig nem elég nyomós tényező-e máris, hogy differenciáljunk? A gyakran egyházilag is elárvuló szórvány és a többségi tudattal élő székelység helyzete közti hatalmas különbség önmagában véve már nem elég ok-e arra, hogy csínján bánjunk az egyne- műsítő helyzetértékeléssel? S a falusi népesség megfogyatkozásának jeleivel párhuzamosan vajon nem lenne tanácsos megvizsgálni a Székelyföld peremén levő nagyobb városok, Brassó, Segesvár magyar lakosságának szaporodását is, az utóbbi években felgyorsult mobilitás demográfiai eredményeit, melyekről főként egyház- községi adataink vannak?

Az általános demográfiai adatok valóban a népszaporulat csökkenéséről, a kivándorlással is összefüggő apadásról tanúskodnak. De nem elhamarkodott gesztus-e, hogy figyelmesebb, vidékre lebontott demográfiai elemzések híján, csupán e számadatok alapján szüntelenül a nemzethalál rémét idézzük?

Jellemző képsor jut eszembe: viszonylag változatos képet nyújtó tévéműsor erdélyi emberekről, jót is, rosszat is — az életünket - megmutató riportok, melyeket azonban vissza-visszatérő motívum szakít meg: komor falusi temetési menet, szívet tépő harangszó kíséretében. Ugyanazon faluban, ugyanazon menet. Mintegy azt sugallva: bármi is lenne egyébként az erdélyi összkép, a fogyatkozás tényén a hangsúly, a helyzet tehát reménytelen.

Ugyanakkor mekkora büszkeséggel illik idézni manapság is - más kontextusban - a költőt, aki azt mondta: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat...” Vagy Babitsot, aki szerint a nemzet nem test csupán, hanem szellem, mindenekelőtt. Ha ezt - a minőségi, a spirituális - tényezőt nem mellőznék oly feltűnően az erdélyiekre vonatkozó kijelentésekben, talán a gazdasági helyzetkép sem lenne annyira egyoldalúan negatív.

54