Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Thomka Beáta: Térlátás, belső táj, tartam (Temporalitás és narrativitás)
8. Térlátás és azonosság Oszlopcsarnok Max Imdahl a jelenkori hermeneutikai tapasztalat alapján veti föl a vizuális befogadásnak, a kép identitásának, referencialitásának és/vagy referencia nélküliségének, továbbá a kép szemlélése által lejátszódó világ- és énmegértésnek a kérdéseit. Emikor a valóságban egy csarnokot látunk, például, mindig árnyékolva látjuk, fény- és árnyék-forrásokat fedezhetünk fel benne stb. : csak a látvány-momentumok összeolvadásaként válik láthatóvá a csarnok - a nyelv azonban kénytelen egyenként előszámlálni az összeolvadó momentumokat. A látványmomentumok összeolvadása általánosságban hozzátartozik a vizuális jelenségek identitásához. Míg azonban a valóságban az oszlopcsarnok a maga valóságos háromdimenzionalitásában jelenik meg a szemünk előtt, azaz megnézendő adottságként, amelyet megközelíthetünk, s amely számos lehetséges látószöget (árnyékolást) enged, képi formájában imaginári- us módon van jelen, azaz adott látottságként (Gesehenheit), amely semmiféle más lá- tottságot nem tesz lehetővé, csak a képen megjelenőt. A képhez, s nem a csarnokhoz léphetünk közelebb. A harmadik dimenzió irrealitása hozzátartozik a kép identitásához, ahogy a tárgy adott látottságként való expozíciója is.” (Gondolatok a kép identitásáról) 9. Pre-narratív szerkezetek „Egyszerre rengeteg emlék dől rá, / mind egymásra préselődve”. Mészöly Miklós Esti térképében olyan felismerésre utal, melynek szögéből művészetének megértéséhez is szempontokat nyerünk. A tapasztalás nem ragadható ki a diakróniából, az eszmélés, a mindennapi, a tudatfolyamatok, valamint a kreatív tudatműködés, a narratív logika és a lírai beszédé (mindkettő' metaforikus vagy potenciálisan az) azonban ellenszegül e rendnek. Rilke is hasonló észrevételekig érkezik: Malte szemlélődésében is van valami rétegző, présszerű jellege a műalkotást megelőző, azokat létrehívó tudatfolyamatoknak. Mészöly az alábbiakban az elbeszélést alakító dinamikáról beszél, ám elképzelése nem csupán a bizonyos elemeiben metaforikus elvű prózakoncepcióra, hanem magára a metaforizáló beszédmódra is kiterjeszthető. Mintha az alapvető tudattípusok, a logikai-diszkurzív, a szimbolikus-képi, valamint a fragmentált egy negyedik modellbe rendeződnének. Minthogy mindhárom tudatműködési forma tevékenyen alakítja, bár történetileg kétségtelenül az elsővel áll legszorosabb kapcsolatban, s az elmúlt században uralkodik el benne a metaforikus, illetve a fragmentális szervező elv, átértelmezett narratív logikaként jelölhetnénk meg. ,pAz idő arculatai. A rejtjeles idő-rétegek. (...) az igazán sosem tisztázható időbeliségbe - idő-nélküliségbe - ravaszul bedobott megtévesztő időhatározókkal, határozókkal, kötőszavakkal kell majd operálnom. Csak efféléktől remélhettem, hogy olyan időérzést tudok adni az olvasóknak, ami nem műm és mechanikus kronológiába kényszeríti az átélő közérzetét, hanem képes felkelteni hitelesen életszerű élmények determinált időnélküliségét - és az abban való szüntelen mégis-előrehaladást. Vagyis olyasmit, ami epikai dinamizmust képes teremteni a művi múlt-jelen érzékeltetése nélkül. Mivel múltnak-jövőnek az élményben és valóságbn csak jelene van. Ez pe49
