Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Thomka Beáta: Térlátás, belső táj, tartam (Temporalitás és narrativitás)
működik. (...) Az észlelés felhasználja az emlékezetet, amely tartalmazza a dolgok egyedi és faji képmásait.” (Redl Károly, in: Az égi és a földi szépről) 7. Belső táj: észlelés és! vagy emlékezés Az értelmezés előterébe állított Proust-, Rilke-, Kafka-, Mészöly-reflexiók, a tem- poralitás/narrativitás problematikáját fölvető szövegszegmentumok, valamint a narráció mint az időbeliségre utalt, abban ható, abból formáló és temporalitás- ban/temporalitásból létrejövő praxis Husserl megkülönböztetéseit aktualizálja, melyeiből a perceptív és a reproduktív tapasztalat kapcsán beszél. „Újként lép tehát ide a visszaemlékezés reproduktív adó tudata, melynek korrelátu- ma a visszaidézett jelenvaló, éppmost-újrájával, az individuálisát múltként pregnáns értelemben immár nem jelenlétként karakterizálja, amely többé nem eleven most vagy éppmost (vagyis szélesebb értelmű jelenlét), hanem merő átmenetiség, elintézett és csak „újra” szemléljük. Másfelől pedig itt van az előrevetett emlékezés (rendesen várakozásnak nevezik, bár e kifejezés túl tágas és nemcsak szemléletes aktusokat fog át - bár ez érvényes a visszaemlékezés és előrevetett emlékezés szavakra is), amely a jövőbelire vonatkozik pregnáns értelemben, ezt ugyanis az előrevetett emlékezés tudata értelmében nem az éppmost eljövő eleven státusa jellemzi, nem fellépésben felfogott létrejövés, mégis jövőbelileg létrejövő. Valamennyi ilyen aktust szemlélő aktusként fogunk fel (...). A visszaemlékezést ennek megfelelően így értelmezhetjük: „reprodukció” ez, amely a reprodukáltnak a visszaadottság, a felidézettség eredendő jellegét kölcsönzi, s ez a jelleg az egykor-valós-volt jellege. A valóság az észleletszerűen konstituált valóság mint olyan, avagy a jelenlevő valóság módosulása (...). Az egyszerű visszaemlékezésben már reprodukcióval rendelkezünk, s ebben korre- látumként magát a reprodukáltat, vagyis a felidézettet birtokoljuk (...). A múltbeli mint múltbeli jelen valóban szemléletes, ha a visszaemlékezést a vissza- emlékezési láncolaton keresztül visszavezetem véghelyéhez, ahhoz az áramló jelenhez, amely most van: egyébiránt nem rendelkeznék szemlélettel? Van szemléletem a tartalomról és a való-volt visszaemlékezési jellegét az aktuális jelenre vonatkoztatom- s ennyiben van valami a beteljesülésből, ez azonban nem tulajdonképpeni beteljesülés, az intenció közvetítettségénél hiányoznak a közvetítő beteljesedések.” (Adalékok a szemléletekről és modusaikról szóló tanításhoz) A jelen/múlt horizont újragondolását több összefüggésben teszi megkerülhetet- lenné a narráció elmélete. Poétikatörténeti tény az epikának, illetve az elbeszélő prózának a múlt idővel való azonosítása: csak az mesélhető el, ami — a fikció terepén- már megtörtént. Ki tudhatja, hogy éppen most mi történik, kérdezi Mészöly. A modernkori tapasztalat és intenció ugyanakkor éppen arról tanúskodik, a grammatikára és igeidőkre rácáfolva kimeríthetetlenek a lehetőségek, melyek meghaladha- tónak mutatják a múltba kényszerítettséget. Az emlékezés, felidézés, reprodukálás Husserl megfigyeléseinek értelmében egy korábbi jelenvalót idéz, jelenlevővé tesz, amit a mostani jelenhez viszonyít, e most történülő jelenre referál, abból érthető meg. A folyamat és viszony nem egyirányú és nem visszafordíthatatlan: Marcel vagy Malte tudatában az emlékezésbe süppedt tapasztalat orientációs síkja a jelenbeli, valamint a saját világ megértésének, az öninterpretációnak a jelenben. 48
