Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Thomka Beáta: Térlátás, belső táj, tartam (Temporalitás és narrativitás)
tum öninterpretációjának szakaszával, hanem a műalkotás létrejöttét is ilyen tevékenység előzi meg, az alkotó szintézisszerű öninterpretációja. A műalkotás ennek értelmében a tapasztalás, eszmélés, emlékezés, újra fólidézés többszörösen átrendező, szelektáló, tömbösítő, átlényegítő folyamatainak végén lép föl megformált egységként. A belső táj metaforában hasonlóképpen legalább két sík egyesül: a tudatilélektani felület, az érzékek s az elme felületei képezik az egyiket, a művészi artikuláció a másikat. Ha a táj képzetéből kiindulva lépdelünk tovább, esetleg a lát- ványszerüen befogott, befogadott külső tájnak a lelki-tudati megfelelőjét ismeijük föl benne, s nyilván nem is tévedünk. Malte azonban így fogalmaz: „a látható világban mi lehet az, ami a lélek látomásainak megfelel?” A reláció tehát kétirányú, nem feltétlenül a külső világé a kérdés, a belsőé a válasz, hanem lehetséges, hogy éppen valamely erős belső meghatározottság következtében észleljük a külső térben azt s úgy, ahogyan észleljük. „Mi volt hát kéznél?” - kérdi Malte, s válasza e pillanatban: „Egy nyúl, egy padlásodú, egy terem, amelyben fel-alá járkál valaki, a szomszéd szobában üvegcsörrenés, lángok az ablak előtt és ott volt a nap. És még egy kápolna is, majd egy sziklás völgy, mely templomhoz hasonlított. Ám mindez még nem volt elég: végül be kellett zsúfolni a tornyokat is és egész hegységeket. A tájakat eltemető hógörgetegek pedig a Megfoghatatlan kedvéért csupa kitapinthatóvál telezsúfolt színpadra zúdultak alá.” A Malte látomásában körvonalazódó belső táj kifürkészhetetlen rendszere eredendően látványszerű jellegről tanúskodik, vizuális logikáról, mely a külső formák észlelésére alkalmassá vagy alkalmatlanná tesz bennünket. „A térben nem te laksz, a tér lakik tebenned!” (Angelus Silesius) 3. Külső test és külső lélek A prózai elbeszélés, elsősorban éppen a Proust utáni, különös, intarziásán alakított felületeket hozott létre, melyekben a narráció korábbi módozataihoz képest erőteljesebben egymásba ékelődött az eseményszerűség, a külső környezet megjelenítése, az elmélkedés és a beszélő személy önkifejeződése. E narratív móduszok az elbeszélés, leírás, s a meditáció/szemlélődés különféle formái, monológok, önelemzések, reflexiók. Bahtyin a hős külső testéről és külső leikéről beszél azoknak az erőteljes szemantikájú és jelentéssűrűségű narratív modelleknek a kapcsán, melyekben nehezen választható külön szemlélt és szemlélő, belső és külső táj, mert a látót és látottat valamely intenzív atmoszféra egyesíti. A dolgok a testem meghosszabbításai és a testem a világ meghosszabítása - által a világ körülvesz engem, mondja M. Merleau-Ponty (A látható és a láthatatlan). A világok, melyekben a regényhősök mozognak, térkonstituálásukkal e személyeket értelmezik. 4. Oszlopcsarnok Saulus, a templomi nyomozó Mészöly Miklós regényében Rabbi Abjatárhoz érkezik jelentéstevésre. Különös világítású fülkében áll: „Éppen szembefut az ablakkal egy oszlopos csarnok. Ahogy pontosan az ablak négyszögébe illeszkedik, valószerűtlenül beárnyékolja, de ugyanakkor ki is tágítja a szűk helyiséget: mintha sorfalak közé ékelt, üres pályára nyílna kilátás. A célvonalnál csillogó fémlapokkal borított mellvéd, ott kezdődik a Kedron-völgy szakadéka. És azon túl - mint valami fokozhatat46
