Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Thomka Beáta: Térlátás, belső táj, tartam (Temporalitás és narrativitás)

időt, mint amily kevés helyet tartalmazhat - hogy mint Giotto némely képén, ahol ugyanaz az alak a cselekvés kétféle, különböző percében látszik, emitt ahogy az ágyában fekszik, amott, ahogy egy lóra ül, Firenzének a nevét is két rekeszre osztottam.”

A név tartama és mérete szempontjából is igen korlátozott, s mint „a kép emléke — a perc sajnálata” gondolatban, a hely mint térbeliség az idővel mint tartammal kerül átfedésbe. Mintha Bahtyin kronotoposz fogalma sejlene föl, efféle metafora-mo- dell módjára egyesülne az atlanti és itáliai helynevekben, Velence vagy Firenze nevébe zártan geográfia és művészet, valamint álmok, lelkesedések, átszellemülések térideje.

2. Belső táj

„Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden odakerül. Hogyan történik ott, nem tudom.” Rilke Malte Laurids Brigge feljegyzéseinek elején állnak e mondatok. A regényszituáció pontosan körvonalazott, Malte Párizsba érkezett, huszonnyolc éves, szürke délután van, ötödik emeleti szobájában tűnődik. A látni tanulok állapotát új helyen, idegenben éli meg: egyfelől felismerés, reveláció eredménye, másfelől revelációk elindítója a kijelentett állapot. Az elbeszélést Rilke anaforás ismétlésekkel, gondolatpárhuzamokkal alakítja, a gondolati, szintaktikai ritmus a lírai szerkesztés felé mozdítja ki a szöveget. A látni tanulok is visszatéréseivel válik nyomatékossá, s hogy ez egzisztenciális alaphelyzet, két vonatkozás erősíti meg. Különös módon mindkettő egy irányba konvergál, s adott pillanatban egymásba épül. Az egyik a megtapasztalás, elmélyülés, a tapasztalat átrendeződésének, átértékelésének önreflexiós folyamata, a másik a művészet felé hajló, ars poeticát kiérlelő eszmélés története. Ezt is anaforásan alakítja az elbeszélő a várni kellene, várni kell mozzanatával.

„Várni kellene egy egész, lehetőleg hosszú életen át eszmélni s édességet gyűjteni - és akkor, szinte az utolsó percben, akkor írhatnánk talán tíz jó sort. Mert a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik - érzelmeink éppen elég korán jelentkeznek -, hanem tapasztalat. Egyetlen versért látnunk kell számos várost, embert és mindenféle mást, ismerni kell az állatokat, érezni, miként repülnek a madarak, és megtanulni a hajnalban kifeslő virágok mozdulatait. Várni kell, hogy emlékezni tudjunk ismeretlen tájak útjaira, váratlan találkozásokra, a búcsúzás percére, napokra, a szülőkre (...) - csendes, elrejtett szobákban töltött napokra és tengerparti hajnalokra, és egyáltalán minden tengerre — idegen éjszakák alatt sötétlő éjszakákra, melyek elsuhanva millió csillaggal szárnyalnak tovább -, és mindez még nem elég, bárhogy őrződ emlékezetedben. Várni kell, hogy emlékezni tudjunk sok szerelmes éjre, melyek mindegyike különbözött a többitől - (..) De még az sem elég, ha vannak emlékeink. Ha megsokasodtak, meg kell tanulni, hogy mind elfelejtsd, és várni, kitartó türelemmel várni, hogy feltámadjanak megint. Mert az emlék nem minden ám. Ha minden emlék vérünkbe szívódott, ha tekintetünkben s mozdulatainkban is eleven már, ha névtelen, és nem tudni, mennyi az emlék, és mennyi vagyok én - akkor talán az emlék méhéből valamely ritka órában feltámad egy vers első szava és útnak indul.” (Kiemelések - Th. B.)

Malte meditációja nyomán a gadameri hermeneutika még egy elemmel egészül ki: nemcsak a műalkotás bővül, s nemcsak megértése zárul le a befogadó szubjek45