Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Thomka Beáta: Térlátás, belső táj, tartam (Temporalitás és narrativitás)
Thomka Beáta Térlátás, belső táj, tartam Temporalitás és narrativitás - részlet Non in tempore, séd cum tempore Augustinus . 1. Helyek térideje Á. JLz eltűnt idő nyomában első kötete valóságos kis művészettörténeti értelmű vanitasszal zárul: „Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk, nemcsak a tér világából valók, ahova kényelemből helyezzük őket. Összefüggő benyomásaink közt, amelyekből akkori életünk állt, csak vékonyka réteget formáltak; egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos perc sajnálata; s a házak, fasorok, utak éppoly mulandók, sajnos, mint az évek.” (Helynevek: A név) Proust vanitasának kelléktárából hiányzanak a natura morte, valamint a művészetek motívumai, melyeket a tájelemek helyettesítenek, ezekre vonatkoztatja s általuk az emberi életidőre a festményeken a koponyával jelképezett végességet. E pillanatban számomra nem a múlandóság- gondolat miatt fontos e két mondat, hanem a helyek kiemelése a térből, valamint a kép emlékének mint a perc sajnálatának gondolata által. Marcel meditációjában a közvetlen kiragadással, illetve más viszonyba állítással új kontextusteremtés következik be. Egyfelől a térbeli viszonyok absztrahálódnak, kibillennek természetes közegükből, a tér világából a tudatéba lépnek be, másfelől egy új, bizonyos értelemben ugyancsak érzéki közegbe: nem maradnak többé elérhetőek a látószerv számára, hanem egyszeriben az időérzékelés tudati, lelki, érzelmi rezonanciáinak, együttesének elemeiként működnek. A konkrét helyet benyomásként rögzíti s képpé rendezi a látás, megélés pillanatában a tudat, ez vándorol be sorozat formájában az emlékezésbe, s ott mint emlékkép őrződik, öröklődik tovább. Más időkbe e sík menti át. Marcel reflexiójában a megtapasztalt hely- és térélmény a megélt pillanattal azonos, tehát e másik dimenzióban, az időében mérhető, annak folyamataiba illeszkedik, törvényeinek engedelmeskedik. Elillan, tűnik, föltűnik, múlik. Marcel a neveket menedéknek érzi, a képzelet, a vágy intencióival kitöltött formáknak: „mivel Firenze nevébe sehogy sem tudtam beleszorítani a rendes város-alkotó elemeket, egy természetfeletti várost voltam kénytelen teremteni, a giottói géniusznak, vagy legalábbis amit annak hittem, bizonyos tavaszi illatokkal való megtermékenyülése révén. Legfeljebb még azt tehettem - mert egy név éppoly kevés 44
