Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén

múltbeli jelentős műve nem fér bele sem a posztmodern, sem a tradicionalista irodalomtörténeti szemlélet értékrendjébe sem, s fölvetődhet a kérdés: az irodalmi művekkel van-e baj, vagy az irodalomtörténeti koncepciók túl kizárólagosak (esetleg kirekesztők-e). A problémával kapcsolatban nagyon jellemzőnek és a lényegre tapintónak találom azt a néhány mondatot, amellyel Thomka Beáta zárja le Szilágyi István Agancsbozót című regényéről írt értekezését. „Szilágyi István regénye különös kihívást jelent a befogadás számára abban az időben, amikor a próza a metafik- cionalitást hangsúlyozva igen gyakran reked meg annak a vitathatalanul jelentős kérdésnek a fontolgatásánál, amit önmaga létrejötte jelent. Kérdés azonban, hogy mennyiben válhat az irodalom akár mint ismeretelméleti, akár mint ontológiai kérdés saját egyedüli problémájává, s mint ilyen reprezentatívvá teheti-e ezt mindazon szférákkal ellentétben, melyeket reflektálatlanul hagy. Meggyőződésünk, hogy az Agancsbozót vállalkozásának jelentősége éppen azoknak a szféráknak az érintésében rejlik, melyeket, mint az erdőrengeteg a sziklaodút, elfed, a jelenkori prózai önreflexió.” (Thomka Beáta: Áttetsző könyvtár, 195.1., Jelenkor Kiadó, Pécs 1993.)

Nyilvánvaló, hogy Szilágyi István magyar író (mégha kolozsvári lakos is), regénye pedig, Thomka Beáta elemzéséből legalábbis ez derül ki, igen jelentős mű (mégha nem követi is a magyar prózában e pillanatban domináló irányzatot). Ha tehát ma bárki Magyarországon megkísérli valamelyik kisebbségi magyar irodalom történetét megírni, szinte megoldhatatlan problémáknak néz elébe. Elsősorban azt kell eldöntenie, hogy tárgyát, esetünkben a szlovákiai magyar irodalmat, asszimiláló vagy integráló szemlélettel fogja-e vizsgálni. Ha ez utóbbival, akkor járatlan ösvényen indul el. Szilasi László, a már említett könyvbírálatában, fölvet egy nagyon figyelemreméltó gondolatot, amely megszívlelendő lehet azoknak az irodalomtörténészeknek a számára is, akik a szlovákiai magyar irodalommal behatóan kívánnak foglalkozni. Ezt írja: „Miért sokkol bennünket annyira az európai kánon (tetszik, nem tetszik: maga is hatalmi jellegű konstrukció), hogy még azt is elvetjük, amit valaha szerettünk, csak azért mert konvertálhatatlan? Nem lehetne egyszer valamiféle, az európai kontextust ismerő, de alapvetően alternatív, perifériális, kisebbségi, de kisebbségi érzések nélküli, saját(os) értékrendet figyelő, magyar, de nem provinciális irodalomtörténetet (is) írni?” Nem kívánok belebocsátkozni annak a taglalásába, hogy létezik-e valóban európai kánon? Hogy ezt nem Budapesten, Prágában, Varsóban stb. állapítják-e meg a számunkra újra meg újra? Sem abba a bonyolult kérdésbe, hogy ami konvertálható, az mind jó-e, és ami jó, az mind konvertálható-e, csupán a kánon kifejezésen galoppoznék egy mondat erejéig. Mind a posztmodern, mind a tradicionalista iskola ugyanis a maga kánonja alapján ítélkezik és rangsorol a határon kívüli magyar irodalmakban, figyelmen kívül hagyva a kisebbségi magyar irodalmak részben autochton fejlődésének a tényét. A magyar irodalom egységét ily módon meglehetősen leegyszerűsítve és centralista módon értelmezi. Ezt nevezem asszimiláló szemléletnek, mivel az irodalomtörténész a saját kánonjának az igazolását keresi a határon kívüli ágakban, és szűkkeblűén elhatárolódik mindattól, ami a kánonnak nem felel meg, holott az elutasított vagy elhallgatott művek lehetnek igen értékesek és az ottani irodalmi kontextusban nagyon jelentősek is. Mint minden asszimiláló-beolvasztó szándékban, legyen az politikai, etnikai, irodalmi vagy akármilyen, a sajátosságok és a más értékek iránt süket agresszivitás munkál, az egyneműsítés buzgalma, a kánon igazának mindenáron való újraigazolása és megerősítése. Ezért nem mentes az egyoldalúságoktól a szlovákiai magyar irodalommal foglalkozó magyarországi tanulmányok, esszék, irodalomkritikai írások nagyobbik hányada sem. Az asszimiláló szemléletű irodalomkritikus számára a szlovákiai, erdélyi, vajdasági magyar irodalmi művek legföljebb a példatárat gyarapítják. Ebben a tekintetben nincs különbség a posztmodem

41