Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén

és a tradicionalista iskola hívei között. Az egyik azt sugallja, hogy az irodalomban hitelesen ma csak „posztmodernül” lehet megszólalni, a másik azt, hogy csak „ha- gyománytisztelően”. Ez pedig nem igaz. Irodalmi művek légiója bizonyítja, hogy tévedés. Ahhoz, hogy meggyőződjünk ennek az attitűdnek a tévességéről, nem kell se Japánba, se Indiába elutaznunk.

Az asszimiláló szemlélettel szemben valódi alternatívát csupán egy integráló szemlélet kínálhat, amely tekintetbe veszi az irodalomban az értékek pluralizmusát és egyenrangúságát, kiküszöböli az asszimiláló szemlélet egyoldalúságait, és egy olyan magyar irodalomtörténet alapjait rakhatja le, amelyben a határon túli ágaknak nem függelékszerep jut, nem is a példatár bővítésének vagy a kánon igazolásának a szerepe, hanem a sajátosságaiból fakadó „más minőségeknek” a beemelése az egyetemes magyar irodalom konszenzust élvező alapértékei közé. Az integráló szemléletű irodalomtörténet hívebben fejezné ki a központ és a premvidékek kapcsolatának a dinamikáját is. Hiszen, például, a szlovákiai magyar irodalmat a rendszerváltozás óta a korábbinál sokszorosan több szál fűzi össze a központtal a folyóiratkapcsolatok, könyvkiadás, de a személyes kapcsolatok és az olvasókkal való találkozások révén is. A magyar irodalomnak az eddig inkább csak óhajtott s kinyilatkoztatott egysége lassan megvalósulni látszik. Ám az integráló szemléletű irodalomtörténésznek azt is figyelembe kell vennie, hogy a magyar irodalomnak a határon túli ágai nem feltétlenül a magyarországival azonos törésvonalak mentén tagolódnak. A politikai szakzsargonból kölcsönözve a kifejezést, ez az egység decentralizált, s a központ és a peremvidékek új típusú kapcsolatát fejezi ki. Hogy mindez megvalósítható-e vagy jámbor óhaj marad csupán, nyitott kérdés e pillanatban. Nagyot lendíthetne a folyamaton, ha az integráló szemlélet az irodalomkritika napi gyakorlatában érvényesülhetne az eddigi gyakorlat ellenében, amely megkülönböztetett figyelemmel kíséri néhány kiemelt határon kívüli alkotó munkáját, ám műveiket gyakran ragadja ki az ottani kontextusból, s közömbös más, esetleg valóban jelentős értékek iránt.

Az integráló szemlélet nyújtotta nagyvonalúság, természetesen, nem jelentheti harmad- vagy negyedvonalbeli művek felértékelését, a nagyobb toleranciának nyilván a buktatói is nagyobbak lehetnek. Ám egy mű felértékelése vagy alulértékelése mindig korrigálható - a hallgatással, némasággal ellentétben. Az intolerancia gyakorlásához az irodalomban sem kell különösebb felkészültség, a nagyobb tolerancia „túlkapásait” viszont a tolerancia folyamatos gyakorlása helyesbítheti.

A szlovákiai magyar irodalom a század végén is olyan hátrányos helyzetű gyermekhez hasonlít, akit a kompenzáló szülők hol agyondédelgetnek, hol elrejtenek a világ szeme elől. Szüntelenül bizonyítania kell, s ebbéli görcsös igyekezete az elmúlt néhány évben nem lebecsülendő eredményeket hozott. Peremhelyzetének hátrányait azonban ennek ellenére sem számolta föl. A fiatalabb nemzedékek szakítása a korábbi, főként ideológiai elvárásokkal azonban olyan új helyzetet teremtett, amelyben átrendeződtek a szlovákiai magyar irodalom belső erővonalai, s ez reménnyel tölthet el bennünket a tekintetben is, hogy elszigeteltségének további falait is sikerül lebontania.

Hogy a szlovákiai magyar írók miképpen élnek majd a kivívott alkotói szabadságukkal, természetesen nehéz megjósolni. Ha elfogadjuk, hogy az irodalomban a huszadik század végén sokféleképpen lehet hitelesen megszólalni, a szlovákiai magyar irodalom jövője akár rózsásnak is tűnhet, hiszen az elmúlt egy-másfél évtizedben sok, nagyon eltérő karakterű tehetséges fiatal író indult el a pályán. Minél többen vannak, s minél jobban különböznek az alkotói elképzeléseik, annál semmitmondóbbá válik a szlovákiai magyar irodalom fogalma, jobban mondva: földrajzi fogalommá, topográfiai, nem pedig irodalmi meghatározássá minősül át.

42