Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén

újrealizmus (Fülöp Antal), neokatolikus költészet (Győri Attila, Czakó József), mi- nimalizmus (Mórocz Mária), vagy éppen olyasmi, amit a kitűnő szerb író, Milorad Pavic, nemrég egy interjúban számítógépes irodalomnak nevezett (Farnbauer Gábor). Ha az írói teljesítmény mindig nem is, ez a tarkaság mindenesetre lenyűgöző. Nincs az az írói társulás, folyóirat vagy kiadói műhely, amely ideológiai vagy esztétikai kritériumok alapján egy csoportba tudna rántani ennyire különböző alkotóegyéniségeket. Mindenki a maga útját járja, senkinek sincs szüksége irodalmi apafigurákra. A magyar politikai pártok, nagyon helyesen, őrizkednek attól, hogy beavatkozzanak az irodalmi műhelyek munkájába. Az irodalmi életben ma nincs vezérlő akarat, se csoportdiktatúra, se kiszorítósdi. A szlovákiai magyar irodalom intézményes hálózata 1989 után tovább bővült, így az írók válogathatnak a kiadók és folyóiratok között. Ennyit az érem egyik oldaláról.

Az összkép ugyanis mégsem ilyen idilli. Amíg a központ irodalmának a megújulását végigkísérte az elmélet és az irodalomkritikai gyakorlat megújulása, a szlovákiai magyar peremvidéken ellenkező előjelű folyamat játszódott le, az elméleti kutatások megtorpanása és az irodalomkritika szinte teljes elsorvadása. Az új művek irodalomkritikai recepciója elmaradt, s évek óta a leghalványabb remény sincs arra, hogy színre lépjen egy képzett, önálló ítélet alkotására képes fiatal irodalomtörténész nemzedék. Szilasi László a Holmi ez évi márciusi számában Kulcsár Szabó Ernő magyar irodalomtörténetét elemezve, az egyik helyen szemére veti a szerzőnek, hogy könyvében nem foglalkozik a kritikai szövegekkel, majd ezt írja: „Pedig lehetséges-e, képesek vagyunk-e Esterházy szövegeit, például, Balassa Péter szövegei nélkül olvasni? Horribile dictu: azonos-e önmagával, például posztmodern- e Esterházy Balassa nélkül? Talán éppen ez volt a valóság, talán az irodalomtörténet valósága is: az akkori olvasat, ahogy a szövegek akkor éltek és részben bizony, azóta is élnek bennünk.” A szlovákiai magyar irodalom, főleg a próza megújulása mellől kiáltóan hiányzik a jelentősebb művek kritikai recepciója. Az új műveket néma csönd fogadja.

Asszimiláció vagy integráló irodalomtörténet

Arra a kérdésre, hogy milyen a szlovákiai magyar irodalom a huszadik század végén, hol tart ma és honnan jutott el a mai sokszínűségéhez, mit jelent mindez az egyetemes magyar irodalom szempontjából, természetesen, az irodalomtörténetírás a leghivatottabb válaszokat keresni. Ahol azonban az irodalmi művek napi reflexiója oly nagy mértékben elsorvadt, mint a szlovákiai magyar irodalomban, ott magától értetődik, hogy az irodalomtörténet-írás számára sem lehetnek kedvezőek a feltételek. Elképzelhető persze, hogy úgy, mint a hetvenes években Görömbei András, a közeljövőben megint csak magyarországi irodalomtörténész (vagy irodalomtörténészekből álló csoport) vállalkozik a szlovákiai magyar irodalom közelmúltbeli történetének a leírására és értékelésére. Akárkik lesznek is, nagy fába vágják a fejszéjüket. Nem mintha a szlovákiai magyar irodalom fájának a törzse oly vastag, koronája pedig olyan terebélyes volna, hanem mert a század utolsó évtizede nem annak a kornak látszik, amely kedvezne a szintetizáló, összefoglaló munkáknak. Kulcsár Szabó Ernő merész vállalkozása a közelmúltból a legelriasztóbb példa a tekintetben, hogy még egy rendkívül igényes és színvonalas irodalomtörténet is a jogos, vagy megalapozatlan, vagy félreértéseken alapuló fenntartásoknak micsoda jégverését zúdítja a szerzőre. A magyar irodalomban ma még kevésbé van meg a konszenzus a tekintetben, hogy melyek azok az értékek és hagyományok, amelyek megalapozhatnák a jelen és a közeljövő értékrendjét, ami pedig a magyar irodalom nem magyarországi ágait illeti, ez a konszenzus az egyik oldalon merőben formális, a másikon pedig merőben szakrális. A kisebbségi magyar irodalmak több közel40