Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
A szlovákiai magyar irodalom pluralizmusa A szlovákiai magyar irodalom fejlődésének negyven éven át a kommunista párt irodalompolitikája próbált meg irányt szabni, a hatvanas évek elejétől kezdve egyre kisebb hatásfokkal. A pártírók nem voltak sokan, s írói tekintéllyel még kevesebben rendelkeztek közöttük. Az írók többsége tudomásul vette létezésüket és keresztül- riézett rajtuk. Másfelől azonban a szlovákiai magyar irodalom múltjából hiányoztak az olyan iskola- és ízlésteremtő folyóiratok, mint a Nyugat vagy a Válasz, de hiányoztak az olyan meghatározó íróegyéniségek is, akik az irodalomtörténeti folyamatosság letéteményesei lehettek volna. Alighanem ez magyarázza meg Fábry Zoltán hihetetlenül nagy tekintélyét az ötvenes és hatvanas években és az erre a korszakra jellemző Fábry-kultúszt is. A második világháború után itt maradt magyar írók közül ő tűnt az egyetlen hiteles személyiségnek, aki bár feláldozott egyet- mást elveiből a kommunista irodalompolitika oltárán, sohasem alacsonyodott le ennek az irodalompolitikának a cinikus kiszolgálásáig, mint író- és nemzedéktársainak a nagy többsége. Sőt, fiatalabb pályatársait nemegyszer igen keményen ostorozta provincializmusuk és szervilizmusuk miatt. Fábry Zoltán ezekben az években a szlovákiai magyar irodalom afféle apafigurája lett, majd élete alkonyán a legfelsőbb erkölcsi és kritikusi instancia. Az irodalmi vitákban általában ő mondta ki az utolsó szót, s ha csak tehette, az irodalom autonómiáját védte a politika kontárkodásai ellenében. Publicisztikai és irodalomkritikusi munkásságának az alapelvei azonban nem voltak elég mélyen végiggondoltak ahhoz, hogy belőlük korszerű irodalomszemlélet megalkotható legyen. Világirodalmi tájékozódása egyoldalú volt, s a német expresszionizmus és az ún. antifasiszta irodalom pozíciójából aligha lehetett már megválaszolni a hatvanas évek irodalmi kérdéseit. A hetvenes és a nyolcvanas években a szlovákiai magyar irodalom fejlődését nagy mértékben határozta meg az akkor színre lépő nemzedék tájékozódása. Ekkor váltak hozzáférhetővé magyar nyelven a huszadik századi világirodalom legjelentősebb művei, s olyan alkotók munkássága került reflektorfénybe, mint Weöres Sándor, Pilinszky János, Szentkuthy Miklós, Mészöly Miklós, később Esterházy Péter és Hamvas Béla. A magyar könyvkiadás reneszánsza és a magyar irodalom megújulása nem maradt hatás nélkül a szlovákiai magyar irodalomra sem. Minden nehézség és hivatalos akadályoztatás és akadékoskodás ellenére szorosabbra fűződtek a személyes és az intézményes kapcsolatok szlovákiai magyarok és a magyarországiak között. A tájékozódás jobb lehetőségei és nagyobb szabadsága lehetővé tette, hogy a szlovákiai magyar irodalom szemléleti, poétikai, ízlésbeli differenciálódása visszafordíthatatlan folyamattá szélesedjék. 1989 novemberében azután az utolsó falak is leomlottak. A bársonyosnak nevezett forradalom egy tagolt, dinamikus, átalakulásban levő szlovákiai magyar irodalmat talált, amelynek a szabadságát semmilyen központi pártakarat nem korlátozta többé. A megújulási folyamat lendülete a kilencvenes évek első felében sem torpant meg, s a szlovákiai magyar irodalmi életbe visszatértek az elmenekült vagy elüldözött alkotók, mint Monoszlóy Dezső, Tóth László és Varga Imre. Jóllehet a szlovákiai magyar irodalom megújulása egyidőben zajlott a magyarországi (alközponti) irodaloméval, nem haladt vele mindig párhuzamosan, s ma inkább a különbözés jegyei láthatók jobban, mint a hasonlóságok. A központ megújulása jórészt a posztmodernizmus jegyében zajlott le, s ez a szlovákiai magyar irodalomról kevésbé mondható el, bár mindenképpen ide sorolhatók Tőzsér Árpád utolsó verskötetei, Tóth László könyve, az Istentelen színjáték és még néhány prózakötet. A szlovákiai magyar írók mintha egyszerre akartak volna mindent bepótolni, amitől évtizedeken át megfoszttattak. Van itt ma neoavantgárd (Cselényi László, Juhász R. József), kafkai ihletésű próza (Tálamon Alfonz, Vajkai Miklós), 39
