Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén

is.,.Rólunk szóljon, amit ír,” „nekünk írjon az író,” „írjon érthetően és szépen”. Ezek az olvasók szájából felröppenő szlogenek végigkísérik a szlovákiai magyar irodalom recepcióját, s hatásuk alól még akkor is nehezen szabadul meg az író, ha egyébként fittyet hányt az olvasói elvárások diktatúrájának. Olyan arénában érezte magát ugyanis, ahol az egyik oldalról a cinikus hatalom, a másikról a század elején megrekedt olvasási kultúrában gyökerező mély konzervativizmus nyomorgatta. E tekintetben az erdélyi és a vajdasági magyar írók tapasztalatai hasonlóak lehetnek a miénkhez. A szlovákiai magyar író, ha nem vállalta, hogy légüres térbe kerülhet, engedményeket (méghozzá művészi engedményeket!) kellett, hogy tegyen, vagy az egyik adóvégrehajtónak, vagy a másiknak, vagy mind a kettőnek. A kettő ugyanis egy bölcsőben ringott. Mind a konzervatív mecénás (az állam), mint a konzervatív konzumens (az olvasók nagy hányada) kollektivista szemszögből olvasott s mondott véleményt az irodalmi művek értékéről. Jellemző esetnek tarthatjuk, hogy amikor Bállá Kálmán 1979-ben kirobbantotta a husáki korszak leghevesebb irodalmi vitáját, az ún. ellenzéki-konzervatív tábor az állami konzervativizmussal karöltve zúdított össztüzet a szerzőre. A különbség ugyanis az állam és a mérsékelt konzervatív „ellenzék” között jóval csekélyebb volt, mint a köztük és a Bállá Kálmán által is képviselt „modernisták” között. Ez persze érthető. Az irodalom kollektivista szemléletét illetően a konzervatív ellenzés elvárásai alig különböztek a pártbürokratákétól. Ők csupán egy más gyökerű konzervativizmust próbáltak meg szembeállítani a hivatalossal. Balláék a kollektivista kiindulópontot kérdőjelezték meg, vagyis az egész konstrukciót, méghozzá alapjaiban. A pártállami és a nemzeti konzervativizmus szembenállása megint csak egy volt a többi optikai csalódás közül. Összefonódásuk következménye a Tóth-Varga nemzedék szétverése lett. Amikor Varga Imrét és Tóth Lászlót, az Irodalmi Szemle akkori szerkesztőit durva ideológiai támadások érték, s hamarosan mind a kettejüknek távozniuk kellett a folyóirat szerkesztőségéből, a kollektivista konzervatívok a kisujjukat sem mozdították érdekükben.

A szlovákiai magyar irodalom harmadik modernizációs nekirugaszkodása, amely az Iródia mozgalom nevéhez fűződik, azért lehetett eredményesebb, mert akik szövetkeztek benne, okultak elődeik hibáiból. Először is: a hivatalos struktúrán kívül szerveződtek meg. Másodszor: bármiféle közéleti, küldetéses szerepet elutasítottak. Harmadszor: szorosabb és szerteágazóbb kapcsolataik voltak magyarországi nemzedéktársaikkal és a magyar reformértelmiséggel, mint elődeiknek. Negyedszer: megtalálták a velük egyívású szlovák írókhoz vezető utat. Ennélfogva nem voltak annyira védtelenek, mint azt az ember az első pillanatban gondolná, s mivel kirekesztették magukat a hivatalos intézményrendszer kereteiből, művészi kompromisszumokra sem kényszerültek. A hatalom sokáig habozott, hogy lecsapjon-e rájuk, s amikor erre elszánta magát és beterelte őket az írószövetség karámjába, már elkésett. 1986-87-ben az írószövetség már nem az a szolgai-alázatos szervezet volt, mint pár évvel korábban, s az Iródia mentőcsónakjára sokan felkapaszkodtak az e- lődök közül is. A hatalom éppen kezdett meghátrálni, s a kollektivista szemléletnek lassan a szlovák irodalomban is leáldozott a napja. Az Iródia-csoport fiatal alkotói kezdetben csak nagyon szerény művészi eredményekkel dicsekedhettek, jelentősebb műveiket a forradalom után írták meg. Jelentőségüket inkább abban látom, hogy gyökeresen szakítottak elődeik tradicionalizmusával, és felcsillantották egy alternatív szlovákai magyar kultúra megteremtésének a lehetőségét. Két dolgot azonban már az indulásuk pillanatában tudtak. Azt, hogy az üres, fehér papír előtt egy szál magukban állnak, s hogy a kollektívből sosem lehet eljutni a személytelenbe.

38