Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén
szál ingben, hamar kifulladt. A tabukkal körülbástyázott husáki Csehszlovákiában is meg lehetett volna kérdőjelezni a szocialista realizmus alkotómódszerét, ez azonban azt jelentette volna, hogy íróinknak az irodalom kollektivista szemléletét kellett volna megkérdőjelezniük. S ezt vagy nem akarták, vagy nem tudták megtenni. Valószínűbb, hogy nem tudták. Erre enged következtetni Duba Gyula legújabb regénye, az Álmodtak tengert első kötete, amelyben az író korábbi nagyregényei monumentális realizmusát ismétli meg anélkül, hogy alkotói módszerében, művészi filozófiájában elmozdulás lenne észlelhető korábbi két nagyregényéhez képest. Az üres papír előtt „íme, a rettenetes, üres, fehér papír, amire írnom kell...” - Hajóczy Péter regénye, A halál kilovagolt Perzsiából kezdődik ezzel a mondattal. Minden vers, minden regény úgy kezdődik, hogy ott fekszik előttünk az üres, fehér papír. Ketten vagyunk, a papír és én. Ezt a nagy pusztaságot kell felszántanunk, beültetnünk, öntöznünk — egyedül. Hajóczy Péter megfogalmazta a drámai alaphelyzetet, minden író magányát és szorongását az üres papírlap előtt. Az irodalom kezdetben csak személyes ügy. Nem a nemzet ügye, nem a munkásosztályé, és nem a parasztságé vagy a polgárságé, hanem az író legszemélyesebb ügye. Az üres papír előtt az egyetlen ember vagyok. Olyan egyedül vagyok, mintha rajtam kívül elpusztult volna az egész emberiség. Az üres, fehér papír előtt senkinek a segítségére sem támaszkodhatom. Ide kívánkozik egy másik idézet is. A Hajnóczynál néhány évvel idősebb pályatárs, Tőzsér Árpád írja, részben Simon Weilt idézve: „Minden mű a személytelenből táplálkozik... Csak a személyesből lehet eljutni a személytelenbe, a kollektívből soha.” (Tőzsér Árpád: Escorial Közép-Európában, 198. L. Madách 1992) Amit állít, azt költői pályája igazolja, amely a személyesből ível át a szeméiytelenbe, s éppen egy olyan időpontban cövekel le a személytelenben, amikor a szlovákiai magyar irodalomban a kollektivista monumentalizmus a fénykorát éli, vagyis a hetvenes években. Tőzsér Árpád verseinek és esszéinek jelentőségét részben még ma is homály fedi, pedig az ő lírája révén került a szlovákiai magyar irodalom első ízben szinkronba az egyetemes magyar irodalom legelőremutatóbb áramlataival, mégpedig nemcsak a szándék tekintetében, hanem megvalósulásában is. A szlovákiai magyar irodalom „felszabadító” harcának ő a parancsnoka hosszú időn át. Különben is, a szlovákiai magyar irodalomban a lírikusok vetik le először a kollektivista szemlélet nyűgeit. Új költői nyelvet azonban csak Tőzsér Árpád és Cselényi László teremt, majd később Tóth László. A többiek kritika nélkül átveszik a nyugatosok vagy a néliek eszköztárát, amely a hatvanas évekre meglehetősen megkopott már, sőt Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes költészete felöl nézve anakronizmus volt. A kollektivista szemléletű irodalomnak az ellenpólusa tehát viszonylag korán, már a hatvanas évek elején megszerveződött. Mégis további két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az irodalom szabadságharca megteremje gyümölcseit. Hogy miért tartott ez ilyen sokáig? Csupán néhányat említenék a lehetséges okok közül. Az egyik nyilvánvalóan az irodalom normális fejlődésére nézve kedvezőtlen társadalmi-politikai klíma volt. Jobban mondva, a szovjet megszállással beköszöntött klímaváltozás, a sztálinista restauráció, a második csehszlovákiai jégkorszak. A Husák-rendszer iszonyú rendet vágott a cseh és a szlovák irodalmi életben, s ennek a hatását a szlovákiai magyar irodalom és megérezte. Az irodalmi intézményeket pártbürokraták, opportunisták és nem egy esetben dilettánsok lepték el, akik számára az irodalmi érvényesülésnek az irodalom elnyomása volt az egyetlen módja. De a szlovákiai magyar irodalom fejlődésének a megtorpanásában, nyilvánvalón, más okok is közrejátszottak. Az irodalom kollektivista szemlélete nemcsak az írók egyik markáns csoportját jellemezte, hanem a befogadók, az olvasók széles rétegét 37
