Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén

val szemben el akarta mondani az „igazat” a szlovákiai magyarság sorsáról és történelméről. Ne firtassuk, hogy milyen nagy adag naivságot rejt az ilyen, egyébként nemes szándék, s hogy a kitűzött cél micsoda szereptévesztés, és mennyire az írói hivatás félreértése. De ha a szándék nemességét méltányoljuk is, igen hamar be kell látnunk, hogy megvalósítása lehetetlen. A kollektivista szemléletű szlovákiai magyar írók tisztában voltak azzal, hogy a „teljes igazság” nem mondható ki, hogy számtalan tabut kell tiszteletben tartaniuk, hogy sohasem mondhatják el maradéktalanul mindazt, ami kikívánkoznék belőlük. Hogy az „igazságnak” csak egy szeletét vagy töredékét mondhatják el, esetleg megemésztetlen féligazságokat, a többiről pedig hallgatniuk kell, s ha mégis szólni kívánnak, csupán burkoltan, virágnyelven tehetik. A korszak minden jelentős kollektivista ihletésű művére jellemző ez a felemásság, a legkevésbé talán Duba Gyula nagyregényeire és a Vajúdó parasztvilágra. Látszólag mindenről lehet írni: a negyvenöt utáni magyarüldözésről éppúgy, mint az ötvenes évekről, a földek kollektivzációjáról. De sohasem a teljes igazságot.

Jelentős íróink kényszerpályája, természetesen, nem maradhatott következmények nélkül a szlovákiai magyar irodalom jövőjének alakulására sem. A hetvenes években a nagyregény lesz a szlovákiai magyar irodalom reprezentatív műfaja — aligha véletlenül —, s a kollektivista szemlélet megérinti még az avantgárd felől érkező Tóth Lászlót is. Az ő harmadik verskötete, az Átkelés hasonló indíttatású, mint Dobos László és Duba Gyula nagyregényei. Nyugati szemmel, de akár az akkori kortárs magyar irodalom felől nézve is, a szlovákai magyar irodalomban eluralkodott monumentalizmus joggal tűnhetett korszerűtlennek, de legalábbis megkésettnek. S itt, természetesen, nem a művek terjedelmére gondolok, hiszen teijedelmes mű A tulajdonságok nélküli ember is. A szemlélet volt korszerűtlen, amely ezeket a monumentális műveket szerzőikkel megíratta. A szlovákiai magyar irodalom nagyepikusai elhitték, amit a marxista kultúrpolitikusok és ideológusok állítottak a történelem fejlődéséről és értelméről, a világ értelmezhetőségéről, társadalomról, nyelvről, emberről, szabadságról és szükségszerűségről, a nemzetek vagy még inkább társadalmi osztályok küldetéséről a történelem értelmének beteljesítésében. Igaztalan volna Dobos Lászlót, Duba Gyulát, Rácz Olivért vagy Gál Sándort azzal vádolni, hogy sematikus prózát írtak, ám lehetetlen elhallgatni, hogy műveikben a dialektikus és történelmi materializmus tételei visszhangoznak. Ez a szemlélet találta meg adekvát formáját a monumentalizmusban. Nagyepikai műveik azért tűnhetnek megkésettnek és korszerűtlennek, mert a dialektikus és történelmi materializmus is alkalmatlannak bizonyult a huszadik század és embere létkérdéseinek a megválaszolására. Ezt pedig 1968 után Csehszlovákiában is sejteni lehetett már. Mert ha úgy gondoljuk, hogy nincsenek alapvető problémák a filozófiai rendszerrel, amelyből az író a szemléletét eredezteti, akkor az írónak alkotási (formai) sem igen lehetnek. Mivel a helyes világmagyarázat adott már, az író csupán médium, akin át a történelmi szükségszerűség szól az olvasóhoz.

A hetvenes évek monumentalizmusra törő epikája nem előrelendítette a szlovákiai magyar irodalmat, hanem késleltette fölzárkózását az egyetemes magyar irodalom folyamataihoz, s megtisztulva ugyan a sematizmus laposságaitól, végül is az ötvenes évek szocialista realizmusának a konzervativizmusát teljesítette ki. Nagyepikusaink történelem- és időszemléletén nemhogy a joyce-i vagy faulkneri, hanem még a flaubert-i kétségek sem fogtak. íróik számára nincs nézőpont-probléma, ahogy a nyelv vagy az alkotás folyamata sem válhat problémává, hiszen egy áttekinthető, megmagyarázható, értelmezhető, végső soron nagyon is racionálisan megalkotott világban legföljebb elhanyagolható részletkérdésekben lehet vita.

Ez a monumentalista hullám, amely olyan nagy írói tehetséggel és erudícióval megírt művekben kulminált, mint az ívnak a csukák, az Örvénylő idő vagy az Egy

36