Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Sebők Zoltán: Non Quis, sed Quid (Tojásdad körkép)

élvezet termelésének és virtuális túltermelésének minden útját megjártuk. S ha véleményemre kíváncsiak: ma már minden fölszabadult. Minden játékot eljátszottunk, s itt állunk valamennyien a döntő kérdés előtt: mit tenni az orgia után?”

M. A. tehát nem valami heves izgalmi állapotban ül minden megvalósult: a művészet már rég megvívta a maga gigantikus szabadságharcát, megnyerte forradalmait, minden tabut megsértett, összes lehetőségét többszörösen is eljátszottta, s közben, mint valami izgága féreg, a valóság legeldugottabb zugaiba is befúrta magát.

M. A. pedig ül szobájában és szemlélődik. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Ismételten kezdeményezni a művészet szabadságharcát, mintha mi sem történt volna? Meghirdetni a művészet halálát, mintha azt most tennénk először? Hozzákezdeni a realitás észtétizálásához, mintha az már rég nem valósult volna meg?

M- A. ül szobájában és szemlélődik. Szétnéz asztalán, kitekint az ablakon, belekukkant a szemeteskosárba, bámulja a plafont, vagy a falon függő kép mögé les, s minden valami művészire, valami esztétikaira emlékezteti. Minden kép.

Mit lehet abban a helyzetben csinálni, amikor minden kép? Azt hiszem, épp ezen a ponton lép nála működésbe a lenini forradalmi stratégia: M. A. feláll és lép kettőt előre, kettőt pedig hátra. Azután taktikát változtat: egyet lép előre, kettőt pedig hátra. Tapasztalatát ő maga így írja le: „Minden panorámának vége van, de mind egy másikkal esik - ugyanakkor - egybe. Csak arrább kell lépnem, egy kicsit hátrébb állni, vagy távolabb menni. Jobban meg kell néznem, figyelni, vagy hirtelen visszafordulni.”

Ezután, mint már utaltam rá, M. A. elkezd helyben topogni - s közben immár fest. Mit fest? Mivel kényes kérdéshez érkeztünk, megintcsak őt idézem: „Akármit festek, hasonlítani kezd, azonosulni valamivel, és különbözni önmagától. „Olyan lesz”, miközben folytosan változik, ahogy egymásra festem a festéket, eltakarok egy részt, átfestem újra. De különbözik is valamitől, és azonosul is önmagával.”

S vajon mi az, ami végül keletkezik? Egy festmény, mondhatjuk, ami nem festmény, ám éppenséggel nem semmi. Biztonsággal állíthatjuk, hogy nem szólít meg bennünket, ám üres anyagi jelenlétén keresztül valahogy mégis folytonosan betölt. Az egész probléma talán abban áll, hogy az üres jelenlétet, ezt a semmi határán levő semmit kell tárgyiasítani, a semmi határán tátongó üresség vízjegyét kell megjeleníteni, az indiíferencia határán az indifferencia titokzatos szabályaira kell rákérdezni. Igen, pontosan ezt műveli M. A. Miközben egyfajta minden-mindegy hangulatban szemlélődik, valami tökéletesen érdektelennek tetsző mozzanatokra lesz figyelmes: egy-egy üres falrészletre például, valami tétova repedésre, véletlenszerű maszatra, vagy a villanykapcsoló helyére. Semmiségekre, mondhatjuk, ám közben ő maga lépeget, mozog, ami köztudottan viszonylagos gesztus: az ő nézőpontjából tulajdonképpen a semmiség mozog - a mozgó semmi pedig, mint E. M. többször is hangsúlyozta, már nagyon is valami. Am M. A. sohasem mozgatja meg annyira a semmit, hogy annak határozott intenciója, hatalma vagy uralma legyen. Részéről minden ilyen jellegű törekvést két filozófiai gesztus blokkol le: a távolságtartás és a nézőpont gondos kijelölése.

De ezzel még nincs vége a dolognak:,Amikor kitakarítom a szobát - írja -, kiviszem a munkát a kertbe. Egészen másnak látom, és nem festek jó darabig.”

Ez a ,jó darabig” nem más, mint a szemlélődés, a nemcsinális ideje. Úgy is mondhatnánk, a szabotázs ideje, s ahogy ezt leírom, egy másik „terrorisztikus szemlélődő”, V. E. jut eszembe, aki nemrégiben kijelentette: korunkban, ebben az orgia utáni korban az egyetlen lehetséges forradalmi tett a szabotázs.

Mindent összevetve M. A. -t forradalmi festőnek látom, hiszen abban, amit fest, mindig határozott súllyal van jelen a nem-festés, a festés szabotálásának gesztusa

28