Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Sebők Zoltán: Non Quis, sed Quid (Tojásdad körkép)

is: az orgia utáni szemlélődés, a mindent egyformán nem-akarás sokat sejtető melankóliája.

„Az emberi méltóság még mindig megtalálja a maga elismerését a természetben; mert ha távol akarják tartani a madarakat a fáktól, akkor kitesznek valamit, ami egy emberhez hasonlít, és még az a távoli hasonlóság is, amely egy ember és egy madárijesztő között felfedezhető, elegendő ahhoz, hogy tiszteletet keltsen...” így elmélkedett föművének bevezetőjében S. K. filozófus, a modern perszonalista-dialogi- kus irányzat egyik fo képviselője. De vajon kiben kelt tiszteletet ez a bizonyos hasonlóság? Ahogy közeledik a század- és ezredvég, egyre élénkebben foglalkoztat a filozófus dilemmája: vajon mennyire tudja elhitetni az ember a madarakkal a maga fennkölt méltóságát? Vajon érzékelik-e egyáltalán a madarak azt a hasonlóságot, ami a madárijesztő és az ember között tényleg oly gyakran fennáll?

A tapasztalat eléggé lehangoló. Láttam már olyan madárijesztőt, melynek fején rendőrsapka díszelgett ugyan, de gyanítom, hogy jobban megijedtem tőle, mint a madarak: a sapka peremén sorakozó kis gombócok arról győztek meg, hogy bizonyos szárnyasok nemcsak odamerészkedtek hozzá, hanem még ahhoz is volt lélekjelenlétük, hogy elvégezzék rajta a dolgukat. A puszta tapasztalat azonban korunkban köztudottan keveset nyom a latban. Ahhoz, hogy az ember valamit komolyan állíthasson - még ha adott esetben a kutyája hűségéről is van szó —, ma már tudományos bizonyítékokra van szükség.

Sajnos, a megfelelő tudományág sem hízeleg az emberi hiúságnak. Az állati psziché szakavatott kutatói bebizonyították, hogy a madarak csak kivételes esetekben képesek összetett alakokat érzékelni. Jobbára csupán a megszokott környezet hirtelen megváltozását és egyes riasztó mozzanatokat — fényt, mozgást, szagokat — vesznek tudomásul. A bonyolultabb formákat kizárólag abban az esetben érzékelik, ha fajtabéli társaikról van szó, melyekhez ösztönösen programozott alakfelismerő képességük folytán vonzódnak. Ezért kell például a csalimadarat valósághűen megformálni.

A marxista esztétikában is ünnepelt realizmus a madarakat csak akkor tudja tehát becsapni, ha fajtatársuk az, ami úgymond valósághűen tükröződik. Ezzel magyarázható, hogy az antropomorf madárijesztők vállán rendszerint rigók sokasága pihen. Az ember azonban a maga fennkölt méltóságával nehezen nyugszik bele a tényékbe. Évszázadok óta épp azzal kívánja elijeszteni a madarakat, amitől a jelek szerint maga is a legjobban fél: önnön képmásával, vagyis tulajdonképpen saját magával.

A szorgos néprajzkutatók például a madárijesztőben fölfedezték annak a családtagnak a személyes vonásait, akire készítője tudatosan vagy öntudatlanul gondolt: a madárijesztők prototípusa az esetek többségében maga a félelmetes gazda volt, de gyakori még az anyósról mintázott madárijesztő is, egyik-másik tákolmány pedig az undok szomszéd alakjára emlékeztet. Más kutatók, például jeles művészettörténészek, a madárijesztők kivitelezésének módjáról írtak tudós dolgozatokat, kimutatva, hogy már a múlt századi kertekben olyan ijesztő művészeti irányzatok nyomaira lehet bukkanni, mint a dadaizmus és a szürrealizmus, vagy a pop art és az art brut. Mindez azonban mélységesen 1’ art pour 1’ art volt, hiszen az anonim madárijesztő-készítőknek még akkora kompetens közönsége sem volt, mint a mai művészeti irányzatoknak. Természetesen az igazi közönségre, a madarakra gondolunk, akik bármennyire költői jelenségek is, mindenre, ami emberi, vakok.

E tulajdonságuk azonban épp manapság nyer mind nagyobb jelentőséget a kortárs filozófiai irodalomban. A posztmodern elméletek ugyanis, melyek az antropo- centrizmus válságát és a szubjektum eltűnését hirdetik, tulajdonképpen épp a ma29