Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Sebők Zoltán: Non Quis, sed Quid (Tojásdad körkép)
rében vagyunk. A művész boszniai látképeit fürkésszük, a groteszk Hadvezérekkel ismerkedünk, a fekete hálózsákok, az elhunytak ideiglenes ruhái és koporsói között matatunk. Azon a kamarakiállításon, ahol N. F. -nek az utóbbi négy hónapban született alkotásai kerültek bemutatásra. A háborús tematika az életmű korábbi periódusaiban is jelentékeny teret kapott, ezen a tárlaton pedig minden egyebet kiszorított a művész képzeletvilágából. Bárhova nézünk, azok a karikaturisztikus tömörséggel megjelenített fájdalmas tekintetek merednek ránk, melyek már hosszú ideje szinte állandó szereplői N. F. világának. Figyelem, már-már szemtelen mohósággal tanulmányozom őket. Megpróbálom tudatosítani helyzetüket, sorsukat, vágyaikat, félelmeiket. Első benyomásom, hogy sokat, nagyon-nagyon sokat öregedtek az utóbbi hónapokban. Arcuk, ha lehet még barázdáltabb, mint korábban volt. Szemük már szinte nincs is, orruk alaktalan gumó, szájuk elkeseredett sikoly, vagy a legritkább esetben gesztikulálnak. Általában nincsenek végtagjaik. Testük már nem igazán test, inkább óriásira puffadt gyomor. A legtöbbjük sötét zsákokban vonaglik, akár egy féreg, vagy csak úgy oda van vetve, mint kuka mellé a fóliába csomagolt szemét. Eldönthetetlen, élnek-e vagy halnak, s ha élnek, emberinek mondható-e még ez a lét. Amikor N. F. eljutott e lárva-, illetve féreglét radikális megfogalmazásának közvetlen közelébe, valami egészen váratlan dolog történt lapjain. Mielőtt a kép mindenre kitelj edő fájdalmas vonaglássá vált volna, ahol az élet és a halál, a lény és közege közötti különbség végképp érvényét veszti, az egész elkezdett esztotizálódni: a tehetetlenül vergődő testek fölött gyönyörű színes vonalcsóvák süvítenek el; a felmetszett alsótestből úgy ömlik a világítóan tiszta vörös, hogy tökéletesen korres- pondáljon az odébb hibátlanul elhelyezett zöld folttal; a hullákat beborító fekete hálózsákokat pedig nemegyszer ízléses pöttyök, afféle dekoratív türelemmunkák díszítik. Gondosan tanulmányozom N. F. minden foltját, minden vonalkáját, s nem találok úgymond hibát. Minden a helyén van, minden tökéletesen funkcionál a képen. Minden szép, fájdalmasan szép. Ákkor is szép, ha a hulla feje lefelé lóg, akkor is, ha oldalra billen, de akkor is, ha cserbenhagyja viselőjét. Keresem, kutatom, hogy mikor és hol bicsaklik meg a művész keze, mikor hasít bele igazán a tudatába, hogy az iszonyatot festi, fodrozza, színezi, díszíti... Közben megkezdődik a megnyitó. Egyre többen nyüzsögnek a galéria szűkös terében. Ismerkedünk, barátkozunk, vihorászunk, pogácsát ropogtatunk, bort szürcsölgetünk. Rutinszerű pillantásokat vetünk a képekre, s elégedetten ismételgetjük, hogy milyen szépek. Igen, csak ennyi, csupán néhány pillanat kell hozzá, s máris ugyanolyan cinikusan viszonyulunk a boszniai iszonyathoz, mint az egész világ. A zürichi M. A. magatartásában és munkamódszerében mindenképpen van valami a lenini forradalmi stratégiából. A festészethez, egyáltalán a művészethez való viszonya hol úgy „komputálható”, hogy két lépést előre, egyet hátra, hol pedig úgy, hogy egy lépést előre, kettőt hátra. Sőt, különösen újabban, talán így: se előre, se hátra — topogjunk már végre egy helyben is. Mit akarok ezekkel az általánosságokkal mondani? Ahelyett, hogy a művészeti divathullámokon lovagolna, M. A. leül a szobájában szemlélődni. Igen, szemlélődni, akármilyen archaikusnak tűnik is manapság ez a szó és a vele jelölt tevékenység. De épp ide akarok kilyukadni: egyáltalán nem mindegy, hogy M. A. mikor ül le szemlélődni. Amikor leül, épp ezredvég van. A világban még soha nem tapasztalt hangulat érződik, amit J. B., ez a zseniális francia „terrorisztikus szemlélődő” így írt le: „Létrejött a reális, a racionális, a szexuális, a kritika és az antikritika, a fejlődés és a fejlődés krízisének totális orgiája. A tárgyak, a jelek, a hírek, az ideológiák és az 27
