Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Sebők Zoltán: Non Quis, sed Quid (Tojásdad körkép)

részt pedig az, hogy a kevés is több lehet, mint a sok. A strasbourgi művészek az utóbbi elv jegyében rendezték meg kiállításukat Budapesten. Egyikük parányi égetett papírdarabkákat függesztett a falra, oly módon, hogy a huzat bármelyik pillanatban lesodorhatja őket, másikuk néhány kiló Strasbourgból hozott narancsot helyezett el a galériában, pedáns koncentrikus köröket alkotva segítségükkel, megint másikuk súlyos fémből öntötte ki a TATATATA szót -, hogy csak a szélsőséges alapesetek közül emeljek ki néhányat.

A kelet-európai emberben bizonyára önkéntelenül is fölmerül a kérdés, hogy vajon miért ilyen „komolytalan”, „egyszerű”, „banális” munkákkal képviselteti magát Budapesten az Európa főváros címre pályázó Strasbourg. Mi ebben a morál, mi a politika, mi a mitológia, mi a filozófia? Ha feltennénk ezeket a kérdéseket egy franciának, bizonyára hülyének nézne bennünket. Nem értené, mi a fenének okoskodunk tulajdonképpen, miért kérdezünk ilyen fölöslegesen komplikált dolgokat, egyáltalán, miért akarjuk elrontani az ő vidám, önfeledt, szabad játékukat. Hát nem gyönyörű ennyi egészségtől duzzadó, szinte világító narancs, ráadásul ebben a kristályos kartéziánus rendszerben tálalva? Bizonyára ezt kérdezné, s jogosan tenné, mert valóban gyönyörű. De mi már eleve valami összetettebb, mélyebb és úgymond komolyabb dolgokat várunk a művészettől: morált, politikát, mítoszt, filozófiát, illetve súlyosabb esetben még sok-sok egyebet is: helyi színeket, a néplélekbe fúródó gyökereket, nyílegyenes irányvonalakat. S mindezek helyett kapunk is. Számos narancsot, hogy azt bámuljuk egy hónapig, illetve amíg meg nem rohad. Nem szemtelenség ez a művész részéről?

Én mindenesetre a megnyitót megelőzően végig őt figyeltem. Egész nap a narancsaival volt elfoglalva: szép lassan kicsomagolta őket, mindegyiket külön-külön, gondosan megtörölte, majd kifényesítette. Hosszas töprengés után meghatározta a kirakásra váró kör középpontját, majd úgy döntött, hogy ott mégsem lesz jó. Legalább kétszer helyet cserélt egy-egy társával, de ezek az új változatok sem feleltek meg neki. Az utca felől is alaposan szemügyre vette a galéria terét, majd hosszasan konzultált a kiállítás egyik rendezőjével. Visszacsomagolta a narancsokat, majd rövid pihenő után az egészet elölről kezdte, de ezúttal néhány példányt alig láthatóan megszámozott. Amikor késő délután elkészült a munkával, szemlátomást nagyon- nagyon fáradt volt.

Lassan szállingózni kezdett a megnyitó közönsége, köztük a strasbourgi városatyák is. Köszöntő beszédében egyikük kifejtette, hogy a kiállító művészekben egyedül a politika iránti mélységes ellenszenv a közös. Meg azt mondta meg — s ilyet politikustól én még életemben nem hallottam —, hogy nem a művészeknek kell a politikához igazodniuk, hanem fordítva: a művész - tehát a homo ludens archetípusa - kell, hogy a kor színvonalán álló politika paradigmája legyen.

Kedvenc francia filozófusaimra gondoltam, akik évek óta ezt jövendölik, közben meg a narancsos fiút kerestem a tekintetemmel. Szemlátomást ügyet sem vetett az urak szövegeléseire. O továbbra is „alattvalóit”, a narancsokat babusgatta.

Féregszerűen rángatózó vizenyős nyúlványok, görcsösen hullámzó szürke ingo- vány, pókhálószövevényben vergődő tépett cafatok, szétpukkadni készülő piszkos színbuborékok, a képfelületről már-már lecsorgó, hol magmatiusan kavargó, hol gyűrötten pulzáló sötét amorf alakzatok... Az ember hirtelen akár azt hihetné, hogy valamiféle véglények, lárvák, moszatok vagy tömlősállatok birodalmába csöppent, ha nem tűnne fel lépten-nyomon egy-egy világító, illetve röntgenszerűen átvilágított emberi arc.

N. F. szerbiai grafikus képi világában, s mint az a sorozatcímekből is kiderül, a háború, az erőszakos halál, a mindennapos szörnyű megaláztatások imaginárius te26