Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Sebők Zoltán: Non Quis, sed Quid (Tojásdad körkép)
Sebők Zoltán Non Quis, séd Quid- részlet Tojásdad körkép zembeötlő változás tapasztalható a kortárs nyugati, különösen a francia társadalomtudományi irodalomban. Leegyszerűsítve a helyzetet, a változás lényege, hogy a jól ismert hagyományos szociális elméleteket egyre inkább háttérbe szorítják a játékelméletek. Nem arról van szó, hogy a különféle játékok nyernek ilyen vagy olyan szociális értelmezést, hanem fordítva: magukat a társadalmakat tekintik egyre inkább játékmódoknak. Más szóval, a homo fabert, a szerszámot készítő, technikai kérdések iránt fogékony embert felváltani látszik a homo ludens, a játszó ember. E fordulat természetesen nem lehet kizárólag tudós emberek agyszüleménye, hanem inkább következménye annak az általános hangulatváltásnak, aminek jobb helyeken tanúi lehetünk: az emberiség józanabbik fele, hátat fordítva a homo faber és persze a homo politicus gőgös hatalmi törekvéseinek, inkább játszik. Ezen azonban nem gyerekességet kell érteni, hanem nagyon is komoly dolgot: ellentétben a homo faber kedvenc szórakozásaival, melyekben általában az egyik fél nyer, a másik veszít — gondoljunk például a háborúkra — az új homo ludens szívesebben választja azt a játéktípust, melyben mindkét fél csak nyerhet. A jövő perspektívájából gondolkodó elmék, mint a halála előtt Dél-Franciaország- ban otthonra lelő V. F., a párizsi J. B., a Grenoble-ban tanító G. L., vagy a Stras- bourgban élő A. M. máris előrejelezték, hogy a világ elkerülhetetlenül olyan hálózattá fog átalakulni, melyben tudósok, gazdasági szakemberek, filozófusok, politikusok, művészek és mások közvetlenül, minden határ és korlátozás nélkül fogják művelni azt a határtalan játékot, melynek nincs, mert nem is lehet vesztese. Mindezt akár szép utópiának is képzelhetné az ember, ha nem érződne máris az előszele. Ezt tapasztalhattuk például azon a budapesti kiállításon, melyen tizenöt, zömmel fiatal strasbourgi művész mutatkozott be. Meg kell hogy valljam, engem nem is annyira külön-külön az egyes művek, hanem az egész rendezvény ludiszti- kus atmoszférája ejtett rabul. Mindenekelőtt az a könnyed, játékos elegancia, az a már-már vicces, ugyanakkor nagyon is lényegretörő egyszerűség, ami a kiállítás összképét jellemezte. Azt hiszem, épp ez az, ami tőlünk még nagyon távol áll. Arra gondolok, hogy ha egy kelet-európai művész képet fest, abban a festészeten kívül szinte föltétlenül lesz morál, vagy politikum, vagy mitológia, vagy filozófia, illetve rosszabb esetben mindez együttvéve, ha meg kiállítási lehetőséghez jut, messziről érződik róla, hogy a világ mely részéről érkezett. Szépen le lehet ezt mérni a nagy nemzetközi manifesztációkon, mint amilyen a Velencei Biennálé: míg a kelet-európai országok pavilonjai általában tele vannak zsúfolva mindenféle világrengető szándékokkal, görcsösebbnél görcsösebb nekirugaszkodásokkal (szélsőséges példa a volt keletnémet pavilon), addig a nyugatiak terei már-már pimaszul üresnek, legalábbis túlontúl levegősnek hatnak. Akár ha a színtan két alapszabálya valósulna meg: egyrészről az, hogy sok szín összekeverve szürkét eredményez, más25
