Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Balassa Péter: Végül is: lehet-e beszélni a végről?

a nyelv relativitásában megjelenő fedő-hangok- és rétegek), hanem a jelen mélyén lehetségesnek bemutatott-kimondott rátalálásra történő erős, olykor fülsértő felszólítás. Az Ország mintha csakugyan „itt és most”, ezekben a szövegekben volna, csak éppen a rálelés mozdulata, törekvése misztikus megvilágosodást, lelepleződést, apokalipszist, mint szemléleti metanoiát igényel, mely így a hasonmás, a képmás mivoltunknak való megfelelése hermeneutikájává válik. Hermeneutikán itt nem tudományos módszert, hanem univerzális létmódját értjük az értelmező embernek. Olyan határ tehát, amit meglelve „minden másképp” lesz, nem pedig „vége” lesz. Az apokaliptikának ez az elfedett müszterionja az ember isteni önhelyreállítási folyamatához nyújt egy „végső” javaslatot, ami azonban nem befejező esszencialitása az ember útjának, sem a halál elfedett, hamis, „vigasztaló” metafizikája, hanem a világ- és önértés, a másikkal való kommunikáció, a másik: új élet és az Isten-vágy mint igazságvágy (megújulás, kivilágosodás) belső útjainak, a misztika történelem nélküli történetének külső,jó okkal: időbeliségbe kényszerülő, így elfedett nyelvezete, megértési struktúrája. A vitához tartozik talán, hogy a modern, racionális logikai-nyelvi paradigmán kívüleső beszéd legitimitásához nem férhet kétség, ameddig saját kompetenciáján belül marad, ám ez csak akkor érvényes és működőképes, ha ama paradigma is saját kompetenciáján belül maradva a külső, ez esetben apokaliptikus beszéd misztikus mély-értelmét nem vonja kétségbe, anélkül, hogy ez a befogadását, vagy önmagára való alkalmazhatóságát jelentené. A két beszédmód külön tartása, egymást nem kritizálható volta teszi ugyanis lehetővé egyáltalán, hogy különböző módokon bár, de a „végső dolgok” keresése, mint a történelmi ember értelemadó képességének: puszta megléte feltételének megfelelhessen egyáltalán.

Az apokaliptika gyakori kínos és „idegesítő” hangneme olyan határ-keresés, strukturálási módozat, az időbeliség és határának vizionárius konstrukciója tehát, amely csak mélyebb és egyáltalán nem a végső végre irányuló, hanem a végesség tudatából, csodáj

ából és problémájából adódó örökkévalósággal való szembesülés, az Országra találás misztikája felől legitim. Onnan azonban mindenképpen, amennyiben az emberi lény önértése enélkül nem lehetséges többé, csupán a reg- ressus ad infinitum értelmében vett „végtelen” leleplezése, „megvilágosító”, „illúzi- ótlanító” dekonstrukciója lehetséges, ami a Felvilágosodásra mint ősre hivatkozva a Felvilágosodás „megvilágosodott” félreértése, mert annak befejezése, „netovábbja” akar lenni. Árulkodó ebből a szempontból is, amikor Derrida egyik esszéjében azt írja, hogy a dekonstrukciót elvileg lehetetlen kritikailag vizsgálni, „dekonstrukciónak nincs és nem lehetséges kritikája”. A dekonstrukció: profán misztika, mint „végső”, tehát apokaliptikus Felvilágosodás. Féreértés ez azért, mert Kant példája, mint a Felvilágosodás beteljesedésének és kritikai meghaladásának példája éppen az ellenkezőről tanúskodik: a tudásminimum, az igazságminimum, a kritikai határértelmezés (filozófiájának lelke) összefüggésben a képmás-antropológia fel nem adásával (nem hitbéli, hanem logikai okokból) a helyreállítás, az apokatasztászisz (az „Ország”) minimumát is jelenti, mint egyáltalán az értelemadó Ész (mint képmásargumentum és jel) működési feltételét. Ezért lehet a végről szóló beszéd a teológiában eszkatológiának nevezett rendszertani „utolsó felvonás” legitim, éppenséggel a tőle látszólag igen távoleső szerelem-nyelv, misztika-nyelv és művészet-nyelv esz- katológiai beszédével analóg mód, amennyiben ez utóbbiakban a misztikus dadogás és költészet illetve a forma, a történés szintjén mindig bekövetkezik ama „vég”: valamilyen Ország megtalálásának öröknek és pillanatnyinak tetsző metanoiája, ami ezeket a beszédmódokat egyáltalán megérthetővé, értelmezhetővé és átélhetővé teszi, függetlenül születési idejük tőlünk akár igen nagy távolságától. A régi művészet jelenben történő jelenvalósága: megérthetősége a benne lévő apokalipszis/apoka- tasztászisz nélkül nem volna lehetséges. Ha a misztika, a szerelem, a művészet ma23