Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Balassa Péter: Végül is: lehet-e beszélni a végről?
vegek, sem a zsurnalisztikus krizeológia és vég-kufárkodás körébe nem tartozik, ez pedig a teológia immár évezredek óta, mely nem zavartatva magát az „éppen aktuális” végállapotoktól, külön diszciplínában mindig is beszélt róla, de nem a jelenre lefordítható módon. Ez a diszciplína a keresztény teológia szisztematikájának záróterülete, vagyis az eszkatológia, az eszkatonról, eszkátáról, vagyis a végső dologról, dolgokról szóló teológiai beszéd és vizsgálódás (nyilvánvaló, hogy a végső dolog, dolgok nem azonos értelműek a véggel). Ez nem előlegezett, vajákos vagy akár hiteles misztikus beszámoló, nem prófétai tudósítás, jóslat és jövendőlátás „később törvényszerűen” bekövetkező eseményekről, hanem az ember szabad döntésében, megszólítottságában és válaszadásában, a hit dialógikus mozgásában strukturálisan szükségszerű előretekintés, a Krisztus-esemény elfogadásával, következményeinek végiggondolásával, megélésével összefüggésben. A lineáris, illetve más módon strukturált emberi, történelmi időszerkezet egyik fő tagolási módja ez, egyúttal keresztezése: immanencia és transzcendencia ütköztetése, az előbbi konfrontálása az utóbbival, vita és kérdezés két, egymással szemben „egészen más” dimenzió között, ami a jelentéstulajdonítás, az értelemadás, az igazságra jutás mozgó, történelmileg változó lehetősége szerint képes az emberről mint kétarcú képmásról és szabad, el-elkülönböző létező lényről beszélni. Hasonlóság és különbözőség „országhatára”: az eszkatológia által körbefogott apokaliptika. Az eredeti apokalip- tikák funkciójának radikális megkérdőjelezése (Derrida és mások): az antropológia értelmességének megkérdőjelezése, az ember történelmének, mint valamilyen változó, hermeneutikailag relatíve és örökké értelmezhető-megérthető történelemnek és időnek csakugyan a dekonstruálása, mely - miközben tagadja a végről beszéd törvényességét és esetenkénti jóhiszeműségét (akár teológiai, akár irodalmi legyen az a beszéd) - sajátosan nem más, mint maga az igazi vég-beszéd, az a beszéd, mely után, közben vagy általa, mintegy nem lehetséges többé beszéd: megértő nyelv. A radikális apokalipszis-kritika az „igazi” végső dolog, minden dolgok vége. Az eredeti apokaliptikus beszéd, mint irodalom, melyet az eszkatológia mint teológia vizsgál, minden metaforikája, dús szimbolikája mélyén éppen egy végső párbeszéd végtelenségéről (állandó megszakadásáról és újrakezdéséről) beszél, amikor a helyreállítás középpontjába egy nem látható, virtuálisan fennálló „Isten Országát” helyez, mely nem más, mint az idő, a történelem, a jelen relativitása és nyelvi lehetőségei között megszólaltatott örökkévalóság és pillanatnyiság ütköztetése, igazság-megértés és igazság-vesztés együtt-mozgása, ama két „egészen Más” horizont szembesítésének megfogalmazási kísérlete. Az immanencia keresztezése a transzcendens horizont által - ez volna a végső dolgokról szóló beszéd mindig változó értelme, de értelme. Olyan értelem-adás, jelentéstulajdonítás ez, mely nem tart igényt az esszencialitás funkciójára, de mint az emberi értelem-működtetés formális feltételeire igenis igényt tart. Derrida hallatlanul éleselméjű fejtegetései nyomán kérdés - számunkra legalábbis továbbra is -, hogy ennek a formális feltételnek a gyökeres tagadása nem éppen annak a Kantnak a félreértése, és attól a Kanttól való elfordulás, akinek „minden dolgok vége” elleni mélyértelmű felszólalása egyenes és szerves utódjának, sőt folytatásának tekinti a maga szövegét a francia dekonstruktőr? Ellenben: a bibliai apokaliptika számunkra inkább arról beszél, hogy a „vég” nem minden dolgoké, hanem egy párbeszéd végtelenségét, konfliktusokat kifejező határszó: a párbeszédnek nem lesz vége, az országnak nem lesz vége, mert az ország, mely helyreállíttatik, nem valahol, valamikor eljövendő, hanem „bennetek/köztetek van” (Lk 17, 21-22. értelmében!) Ez, és nem más a helyreállítás hites garanciája, nem a „biztos” ígéret. A vég, ha a Biblia és különösen az Újszövetség ún. apokaliptikus motívumait, nézzük, akkor olyan eszkaton, amely mindig van, és a rá irányuló textuális követelés valójában, nem az ígéretek és nem is a fenyegetés (ezek az idő s 22
