Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Balassa Péter: Végül is: lehet-e beszélni a végről?

mondák. Mindez előszörre az eredeti, szakrális és irodalmi értelem kiforgatása. Tudjuk azonban, hogy a „lesüllyedt” populáris kultúrában nagyon is élt már évezredek óta, szívósan az apokaliptikának ez az értelemromlása, a zsurnalisztikus apo- kaliptika a népi világvége-várások és szociális igazságtételt pótló, forradalmi végvíziók utód-hangneme. Ennyiben közhely az újkori forradalmi apokaliptikák archaikus és premodern leszármazása. Az Ezeréves Birodalom nagy víziója a társadalmi igazságtétel és elégtétel eszkatológiája is. Az utolsó ítéletre és a rendcsináló eljövetelre vonatkozó képzetek ugyanannak a két aspektusát mutatják: igazságtevést és a szenvedésteli, történeti idő megszűnését. Mindenféle apokaliptikát hasonlatossá tesz egymáshoz az igazság véglegesnek tűnő beállása, függetlenül annak módjától vagy tartalmától. Az apokaliptika, az említett, félreértett értelemben vett végről való beszéd, valami mélyebb problémát, méghozzá metafizikai-filozófiai-val- lási problémát, az ember megismerő, vágyakozó és teremtő természetére vonatkozó problémát takar: aki apokaliptikus módon ír vagy gondolkodik, legyen az pap, szent, író, hírlapíró vagy földműves — feltételezi az igazság lehetséges vagy szükség- szerű hollétét egyáltalán, hogy formálisan van vagy lennie kell igazsághorizontnak, mellyel szembesíthető a történelmi idő és a jelen. Megfordítva: minden apokalipti- ka-kritika voltaképpen az igazság efféle feltételezése, végső lényegszerűsége, esz- szenciális megléte ellen szólal fel. A 20. század végén tehát a különböző irányú, célú, módozatú és színvonalú „apokaliptikus hangnemek” és bírálóik közötti feszültség valójában a nem-végleges el-különböződés és a végleges el-különböződés — meglehetősen indulatos, haragos — vitája. Az alap, vagyis az igazság és ezek tagadásának az ellentéte. E vita hevültségi foka a tét nagyságára és érzékenységére mutat. Első, fenti kérdésünkre tehát közbülső válaszként adódik: ha az Apokalipszis nem „minden dolgok vége”, hanem Apokatasztászisz elsősorban, akkor az igazságot állítja helyre (tartalmától függetlenül), vagyis új kezdetet, alapot, eredetet feltételez, nyelve ezt metaforizálja. A helyreállítás és a vég közötti feszültséget tovább kell még bontani. Épp ezért kerülőt teszünk.

Az már látható, hogy amikor Derrida és az apokalipszis-kritikusok támadást intéznek a „hangnem” ellen, egészen mást bírálnak, mint amit megneveznek: a végről és a megsemmisülésről szóló fecsegés vagy vizionálás, a senki által fel nem hatalmazott jósok, zagyva guruk, lila és egymástól is plagizáló dilettánsok ellen felszólalva maguk is apokaliptikusán járnak el: lelepleznek, kinyilvánítanak és megmutatnak valamit mások és a saját arcukról, szövegükről, mely sokszor alig különbözik tartalmilag és jellegében attól, amit bírálnak. Hipotézisünk szerint a vita, az igazság megléte vagy lehetősége, és ennek tagadása között úgy is fogalmazható, hogy — paradox módon — az igazi, szakrális apokaliptika éppen a „vég” hirdetésével és előrevetítő megtapasztalásával: a helyreállítással, az embernek és világának a törté- nelmisége mellett voksol, a mindenfajta apokaliptika elutasítása viszont tagadja az ember történelmiségében határfeltételszerűen benne rejlő értelemadó, jelentéstulajdonító képességet, az önértelmezés történelmi-transzcendentális hermenu- tikáját.

Kérdezzük ismét: jogosult-e a 20. század vége felől tekintve valamilyen értelemben mégiscsak végről beszélni, meddig tekintjük ezt a véget fenntarthatónak, kibír- hatónak, vagyis elgondolhatónak, vannak-e olyan megbízottak, akik legitim módon beszélhetnek a végről, amely tehát — ismételjük - amúgy is az apokalipszis szó, félreértését is tartalmazza (a „vég” szava elhomályosítja a „helyreállítás” jelentéskörét.)

Első ránézésre evidens, hogy jogosult végről beszélni, szinte minden szöveg, gondolkodás, „előérzet” és tapasztalat akarva-akaratlan ezt mondja. És van is erről tradicionálisan törvényes beszéd, mely se nem az eredeti, szakrális apokaliptikus szö21