Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Balassa Péter: Végül is: lehet-e beszélni a végről?
Balassa Péter Végül is: lehet-e beszélni a végről? Első közelítés egy problémához C# acques Derrida rendkívül időszerű tanulmányának kérdése ez (A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről). írása annyiban tartalmazza a kérdést, amennyiben teljes belső és külső mondandója nem más, mint az apokaliptikus hangnem megkérdőjelezése, kritikája. Annál is inkább gyakorolja ezt, minél jobban tisztában van vele: „A legjobb apokaliptikus hagyományon belül maradva folytathatjuk-e hát hamis apokalipszisok elítélését?” A kérdés valóban ez: mit jelent az apokalipszis szó a 20. sz. végén, van-e külön hamis, van-e igaz apokalipszis, jogosult-e korunkban ama legkülönbözőbb módokon felerősödött apokaliptikus hangnem vagy sem. Vége van tehát, vagy csak a végén vagyunk valaminek? Erről a különbségről beszélünk. Mindenekelőtt egy félreértést kellene tisztázni, amely a jelenkori apokaliptikus hangnemben és kritikusai esetében egyaránt zavaró (beleértve a Derridáét). Az apokalipszis szó eredetileg nem elsősorban véget, teljes megsemmisülést, katasztrófát, „világvégét”, nincs tovább-ot jelent (a szent iratok a semmiről szinte egyáltalán nem beszélnek, legfeljebb őskáoszról). Apokalüpszisz eredetileg egy irodalmi műfaj, mely a késő ószövetségi zsidó irodalomban, illetve a perzsa zoroasztrizmus- ban terjedt el. Ebben az értelemben beszélünk apokaliptikus prófétai kijelentésekről (elsősorban Ezékiel, Izajás, Dániel stb.), ezekben az iratokban látomások és hal- lucinációk költői megjelenítését találhatjuk, melyeknek szakrális, szimbolikus, és nem utolsósorban politikai jelentősége és jelentése van. Beszélünk végül a legismertebb apokalipszisről, János Jelenések könyvéről, mely — a Genezis ellenpólusát alkotva - tartalmi-szerkezeti tekintetben egyaránt a Szentírás záróköve. Az irodalmi műfajon kívül van azonban a szónak másik jelentése, és ez a régebbi: eredetileg a dolgok igazi arcának megmutatkozását, kinyilvánítást és leleplezést jelent, olyan - a megszólított gyülekezetre vonatkoztatott, neki címzett, de kozmikus és olykor persze katasztrofikus metaforákkal előadott - ítélkezést, amelynek a végén nem a végső semmi, hanem apokatasztászisz, vagy legalább ennek reménye áll: a szakrális és kozmikus értelemben vett világ vagy ország (nép, emberek) helyreállítása, a történelem beteljesedése, a történelmi idő vége, de nem „minden dolgok vége”. Ennyiben természetesen joggal mondják a helyreállítást, mint befejezést (és nem mint véget) célzó apokaliptikus irodalmat „konzervatív” műfajnak, beszédmódnak. De mit állít helyre az Apokalipszis? A 20. században hibás, de korszakot jellemző jelentésátvitellel az „apokaliptikus hangnem” a zsurnalisztikus krizeológia eszköze (Hesse kifejezésével: „a tárcairodalmi korszak” tünete), melybe beletartoznak a „közérzet”-filozófiák és a „világnézeti” filozófiák, a közeledő semmiről, a kozmikus-technológiai katasztrófáról, a „világ végéről”, a teljes, biológiai élettani és materiális értelemben vett végről szóló, mítoszpótló, infantilizáló szorongás-narkotikumok, felelősségtől fosztó hírközlési mende20
