Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Pethő Bertalan: A Fenséges utódlása (Vázlat egy posztmodern esztétikai minőségről)

és értelmétől mindent megfosztó Káoszra29 éreznek rá — ami egészen más, mint a Lét excesszusa, vagy ennek fordítottja, a Lét apálya, alászállása, kimúlása, de- cesszusa, és - aminek nincs ellensúlya a létezésben és ezen belül az emberben, mert a pusztulásba már előre belerántja a létezést. Ha a hagyományos Fenségesre gondolunk, sem az előbbit, sem az utóbbit30 nem helyes „fenségesnek” nevezni, mint ahogyan a vulgárisán így nevezett minőséget sem. Már csak azért sem, mert némely mai vonulatban továbbél a hagyományos Fenséges, noha aktualitásra többé nem tarthat igényt. És még kevésbé illő posztmodern Fenségesről beszélni, ha meggondoljuk, hogy a Posztmodern többek között a Nagy Beszélyek (grand récits, meta- narratives) lejártával következik be, a Fenségessel való előhozakodás viszont éppen egyik esztétikai Nagy Beszély önkénytelen (vagy éppen képmutató) és tisztázatlan felelevenítésének számít.

A Posztmodernben nincs Fenség. Fenséges habitusa csupán felvett póz. Módszeres önfélreértéssel ápolt nosztalgia, gyengén leplezett gőg a kiürüléssel (a Semmire nem futja már!) és a pusztulás veszélyével szemben.

Arra a művészeti minőségre, melyet a Fenséges utódának tarthatunk, példák megfigyelése során jöhetünk rá. Egy kommunikatív kibernetikai installációba foglalt ember ki van szolgáltatva, de ugyanakkor csodálatot érez. Le van nyűgözve a kommunikáló működésben, de büszke is arra, ami történik. Nagyjából tudja, hogy milyen folyamatok mennek végbe a médiumban, de képzeletével sem éri fel ennek finomságait, elve pedig messze elhúzódik a felfoghatón túlra. Csodálatába ezért megrettenés vegyül; segélytelen a Mű okos fennhatóságával szemben. Nem tiszteletet vagy áhítatot érez, hanem nagyrabecsülést és respektust. Hódolattal adózik, miközben rászedéstől, fondorlattól és csalódástól tart. Észreveszi saját csekélységét, de felnő a Mű nagyszerűségéhez. Egyszerre lesújtott és emelkedett, miközben érzéseinek és tudásainak kavargásában feladja maradék elővigyázatosságát, és a közreműködésben egyetlen kitörő érzelem hatja át, amit tárgyának észrevételében fog fel: az ámulat. Ez ragad rá azután másodlagos tárgyiasulásként a Műre művészeti minőségként; ámulatosnak mondhatjuk. Hasonló esettel többféle helyzetben, a közreműködés elenyészésekor is találkozhatunk. Elámul, aki Chicago-ban a „csodálatos mérföld” (magnificent mile) felhőkarcolóinak tövében felfigyel az építményekre, aki a Kennedy Space Center-ben résztvesz az űrrepülőgép fellövésének a szimulálásában31, aki belép a médiumokkal sziporkázó Las Vegas-i Caesar Palotájába; ámu- latos a részvétel egy multimédia show-n; de ámulat fogja el - kicsiben, distanciával, részleteiben - a video-clip nézőjét is, amikor az énekes sztár pontosan részletezett átmenetekben aranyporrá változik, majd belőle ismét felépül; sőt ámulatos a komplex kód szerinti komputer-működésben kibontakozó Mandelbrot-halmaz is.

Ez a fenomenológiai jellemzés nem lenne azonban elég ahhoz, hogy az ámulatost a Fenséges utódának tartsuk. Megállapításunkat az ámulatos alanyi genezisének a követése, és struktúrájának a megismerése támogatja. Vázlatosan a következőkről van szó. Az említett művek vonzása felszítja az Alany ismereteit, és a benne szunnyadó tudomásokat, anélkül, hogy ezeket tételesen mozgósítaná. A szakér29 Kant (KU A 77, 23. paragrafus; magyarul 212. o.) szerint éppen a Káosz váltja ki leginkább a Fenséges ideáját.

30 Földényi F. László pl. , aki a mindent elnyelő' Megnevezhetetlent sokféleképpen íija körül könyveiben (pl. A túlsó parton, Jelenkor, Pécs, 1990; A medúza pillantása, Lánchíd Budapest, 1990.) kerüli a „fenséges” kifejezést.

31 V. ö.: Vay Tamás: A posztmodern Amerikában. Platon, Budapest, 1991, 105. skk., 460. skk., 491. skk. o.

18