Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Gábor Miklós: Isten veled, Opidus!
Mert tetszeni akartam a társulat gyermekeinek, majd a nézőtérre gyűlő jövendő gyermekeknek. Mert féltem az „irodalmi” színház vádjától. Hogy nem leszek korszerű. Mert nem mertem szakítani a „haladók” sznobizmusával! Ez már nem hülyeség volt, hanem gyávaság is, árulás. Mit gondolok én igazándiból? Hogy a mai közönség nem olyan, de nem ám! És ha van mondanivalóm nekik, hát éppen ez! Éppen ez! És mi, a játsszék sem vagyunk „olyanok”, ezt azonnal be kell ismernünk, ki kell jelentenünk. Vállalnunk kell, be kell vallanunk, hogy talán nem is értjük mi ezt a thébai Kart! (Mint ahogy nem értjük a Szomáliái éhezőket! Mi tévénézők!) Helyre kell tennünk magunkat és Thébát. Azonnal, az első percben be kell vallanunk, hogy egy régi történetet mesélünk el. Szomália, Szerbia: „kisváros” lett a világ, ez közhely. De nincs piactér, ahol összejöhetnénk. Minden képernyő egyben bunker is, ha a bombától nem is, de a felelősségtől ment. Minden megakadályozza, hogy felelősek legyünk! Ez nem Théba közössége! Nem szabad csalnunk: a közönség és mi, játsszék, csak bámulhatjuk a thébaiakat, de igazából meg se érthetjük őket. „Théba” ebben a drámában valódi közösség. Valami, tehát, amit mi nem ismerünk. Ha van közünk ehhez a darabhoz, hát éppen ez. „Semmiféle egyéni pszichológia sem magyarázhatja meg, hogy Oidipus bűne közvetlenül össze van kötve a város sorsával... Ez az a pont, ahol a dráma nekünk legidegenebb, tehát ez az a pont, amelyet semmiképpen se szabad megkerülnöm. Itt van a dráma »titka«”. „... képtelen vagyok hitelesen, ma létrehozni egyén és ’kedves népe’ azonosságát, számomra történelmi múlt az idő, amikor az egyén bűne még városok pestisének okozója lehetett.” (1976-ban az OidipusróY) Elvetni a „modern” felfogást! Visszahúzni minden szöveget! Átalakítani a díszletet kétpólusúvá: a „téren” két lépcsős emelvény áll szemben egymással: az egyiken Oidipus király, a másikon, vele szemben, a thébaiak Kara! És vissza minden szöveggel! Vissza az istenekkel, és az imákkal! 3. A történet azonban még régibb. Oidipus kiváló ember, de ő is, mint ők mind, „egyszerűbbek” nálunk. Legfontosabb: itt mindenki az igazságot akarja, nem is akarhat mást, az igazság a város és királya számára élet-halál kérdés! Ok mindannyian, együtt, az igazság jó keresői. Nemcsak Oidipus a Maigret itt, hanem mindenki! Talán annak idején az akkori nézőket is erre akarta tanítani a színház, a város ezt akarta erősíteni polgáraiban, a közösség realitásérzékét. Ezeknek az embereknek nincs ideológiájuk; a VÉGZET, amelyben hisznek, éppen a lemondás az ideológiáról, maga a józan ész. A Kar bölcsessége nem különleges, éppen az, amit mindenki tud - csak mindenki mindig és újra elfelejti. Csakhát milyen is ez a realitás? A Sors nem a csoda eszközeivel dolgozik. A csoda csak a Sorsnál gyengébb istenek csalfa játékszere. De sosem lehet tudni... Oidipus nyomoz. De mi az első lépése? A jóshelyhez fordul, majd a jóshoz! íme a realitás és a hit, az istenek és a Sors helye ebben a drámában. Talán „babonásak” ők a mi szemünkben, hitükben nem tudunk osztozni, „mit nékünk Apollón”, de végül is - ha odaülünk a nézőtérre és végignézzük a darabot — azt kell mondanunk: minden lehetséges! Hisz Apollón megjósolta... Ha Apollón nem mond igazat, nincs dráma, elmarad az előadás! Azt megmagyarázhatjuk, hogy Oidipus miért ölt. De egész világ8
