Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Gábor Miklós: Isten veled, Opidus!
nézetünket fel kell adnunk, hogy megmagyarázzuk, a jóslat miért és hogyan kényszeríti rá az igazságot a közösségre?! Miért? Hogyan történik ez? Mi magunk az ideológiák és kigondolások csődjének korát éljük. A mi világunkban nincs jóshely, ahonnan parancsot és útbaigazítást adnának a nyomozásra. Képesek lehetünk-e arra, hogy helyre állítsuk a darab teljes realitását, a mindennapi tények logikájától az istenekig és tovább, el tudjuk-e játszani, hamisítás nélkül, úgy, hogy mindennel el tudjunk számolni, de nehogy előadásunknak „mondanivalója” legyen? Nekünk, a Független Színpad játsszóinak, arról kell beszélnünk, ami nekünk nincs, és ami - ráadásul! - talán már akkor se volt igazán... ami a drámában is csak sejtelem. A történet még régibb. Oidipus történetében is szerepel egy még régibb történet... amelyet már Sophoklés és az első Kar is csak mint mítoszt, mint rítust hitt, vagyis: igen is, nem is. A múlt itt már eredetileg is múlt, amelyről a Kar is csak mint múltról tud szólni, talán... talán még az istenekről is csak így... Mert hát így vagyunk mi mindenféle hitekkel: nem hiszünk mi állandóan, legfeljebb szokásainkkal lehetőséget adunk az isteneknek, hogy bizonyítsanak, ha kedvük tartja. Mert hát az ember ravaszdi. A dráma imái valóságos imák, vagyis próbálkozások az imára, itt az istenektől várnak segítséget, de nincs távolabb a szó az ember gondolatától, mint az imában: a száj mondja a rituális szavakat, és a lélek Istennél jár, vagy arra törekszik, hogy odajusson. De valamit mind tudnak: a sors erősebb, mint az istenek. „Mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom...” Itt találkozik az imádkozó ember a mai színésszel, aki játssza: az ima „idézet”. Oidipus történetében az a csodás, hogy megtörténik valami, amiről eddig csak kétkedve hittük, hogy megtörténhet, amiről azt gondoltuk, hogy talán csak babona- ság... Itt nem szerepelnek az istenek, itt csak jósok és papok szerepelnek, és csodák csodája! A jósoknak és papoknak igazuk lesz! És a dráma igazi súlya, borzalma és felszabadító ereje nem a halálban, nem a megvakulásban, hanem abban van, hogy a jóslat beteljesedik, az elkerülhetetlen és az ember összeütközésében, amelyben az ember se akarhat mást, mint a Sors. Enélkül az Oidipus valóban nem több, mint egy horror, vagy egy krimi. A dráma nem arról beszél, amit tudunk, hanem amit egyikünk se tud, de ami nélkül olyanok vagyunk, mint a babonás félelmektől gyötört okos és szerencsés Oidipus, amíg nem tudja, miért kell megvakítania magát. Építhet-e valaki egy előadást ennyire bizonytalan sejtelemre? De mi másra? Mi másra, mint amim van? Ennél innét ennek a darabnak nincs „megoldása”. A többi póz és hazugság. Oidipus-előadásunkban mi (én) már kezdetben sem a mítoszt akartuk feltámasztani, hanem azt a közösséget, amelyben él a mítosz. De nem tehetünk úgy, mintha bennünk élne, mert nem él. Miért hiszünk hát akkor ebben a drámában? Sophoklés ma is bölcsebb nálunk. És voltak még nála bölcsebbek is: azokra emlékezik a Kar. Azzal kell kezdeni: emlékezzünk! Vagyis hát: narrátorhoz kell folyamodnunk. Mégiscsak egy „modern” megoldáshoz tehát. 4. „... Kis ürömcsepp mégis a vidámságomban: hogy ez a vásári komédia, ez a friss jókedv csak a keretmóka intellektuális kerülőjével érhető el. De erről nem ők tehetnek. Mindnyájan tehetünk róla, azt mondja az intellektuális kerülő, mely talán filozófia, talán csak ürügy, hogy egyáltalán jogossá, lehetségessé tegyék a színházat. ” (Brookék Tévedések vígjátéka előadásáról, 1964.) „Nemsokára, amit a modern festészetről írnak, érdekesebb lesz, mint maga a festészet... Guénon korunkat a kommentár korának nevezi, olyan értelemben, hogy hiteles 9
