Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Takáts József: A megfelelő ötvözet (Két írás Bibó kapcsán)

Ráadásul én akkor egy irodalmi lap (Harmadkor) szerkesztője voltam, aminek politikai vonatkozása semmi nem volt, méghozzá tudatosan nem volt (erről is mesélek mindjárt egy nemzedéki élményt) a puszta létén kívül: ugyanis a létét mi politikailag is értelmeztük, méghozzá egy Bibó-passzus félreértésén keresztül. A passzus ennyi: „a szabadság kis körei”, s mi akkor (a „mi” az 1986 tájéki szegedi bölcsészkari egyetemista elitet jelenti, s azért merem használni, mert tudom, hogy Bárdi Nándor, a Bibó-olvasás akkori legfőbb szegedi helytartója megerősítené ezt) erre a gyenge szókapcsolatra azt a nehéz ideológiát építettük, hogy kis saját intézményeket kell létrehozni a hivatalosak tövében és réseiben, amelyek a „szabadság kis körei” lesznek a szocializmuson belül.

Magának a lapnak ugyanakkor nem volt semmiféle politikai értelmezhetősége (ezzel azt a - mindegy, hogy helyes vagy helytelen — autonomista eszmét képviselte, mint ekkor az urbánus irodalom egésze vagy jórésze: a politika ne szóljon bele az irodalomba - a jó irodalomnak nincs politikai vonatkozása), s egy alkalommal ezt a szemünkre is hányták. 1987-ben Debrecenben a Határ akkori szerkesztői, Valuch Tibor és társai, megszervezték az egyetemi folyóiratok országos találkozóját. Napközben előadások, este italozás, ahogy szokott, s egy alkalommal kialakult egy indulatos vita a Századvég jelenlévő szerkesztője (szem elől vesztettem, állítólag később a FIDESZ pénzügyeivel foglalkozott) és a Harmadkor szerkesztői közt arról, hogy a rendszert legitimáló (ilyen szavakat használtunk akkoriban) dolog-e úgy szerkeszteni egy irodalmi lapot, hogy nincs ellenzéki politikai töltete? Rendszert legitimáló, szerinte. De ezt írjuk az elfogyasztott italok rovására.

A politikai nézeteinket illetően (a „mi” megintcsak szegedi) pedig mondhatnám azt - Jókait parafrazeálva -, hogy bibóisták voltunk valamennyien. Ilyen izmus persze nincsen. Egyszerűen arra gondolok, hogy a nyugati demokrácia intézményeit szerettük volna látni itthon, de a kapitalizmust már nem biztos. Nem jutott eszünkbe, hogy a kettő összetartozik. Arra gondolok, hogy a modern magyar történelemből csak a forradalmakat tartottuk elfogadhatónak (1848, 1918, 1945, 1956), egyébként — TGM szavával élve - nem éreztük otthon magunkat a saját történelmünkben. Ugyanakkor többször megnéztük a Huszárik-Latinovits féle Szinbádot, s az abban megnyilvánuló életforma után nagyon is vágyakoztunk, s nem jutott eszünkbe, hogy ellentmondás lehet e vágyakozás és a magyar történelemről alkotott képünk között. Utáltuk a szocializmust, de a baloldali kultúrát találtuk érdekesnek. Jellemző, hogy pl. 1968 Párizsának - itt Bibó véleménye ellenére - és a 60- as évek nyugati progresszív mozgalmának még a mi nemzedékünkre is nagy hatása volt. Emlékszem, milyen izgalmas volt elmenni egy Marcuseról szóló legális előadásra: nagy híre volt. Egy szűk olvasókörben nagy vitát folytattunk egy 1972-es Heller Agnes-cikkről (a szükségletek forradalmáról szólt), máskor meg a Nagy Ink- vizítor-jelenetről a Karamazov testvérekben. Nagy témák az ellenkultúra világából. S nyilván ugyanazon a héten olvastam rajongva Tocqueville-t, amikor ezekről vitáztunk. Úgyhogy lehet, ezt a bekezdést is végig egyes számban kellett volna fogalmaznom. Magamról mindenesetre azt mondhatom, hogy 1989-ben, akkortájt, amikor elolvastam Tamás Gáspár Miklós Búcsú a baloldaltól illetve Az értékválság legendája című cikkeit, egyben el is rugaszkodtam ettől a kontinenstől, valószínűleg örökre. (Persze Tocqueville maradt.)

Kissé zavaros délibábok voltak, de hát nem lehet nem szeretni: ez volt az ifjúság.

80