Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Gábor Miklós: Isten veled, Opidus!

zavarják mondatait, hogy újra kell keresnie a fonalat. „Jó, jó, de miért kiabálsz?” „Én? En nem kiabáltam!”

Ha egyszer a Kar ilyen „realista” módon alakult, akkor már a szólisták is leléptek a koturnuszokról. És megjelent játékunkban a „karakterábrázolás”, a „klasszikus” általánosságok helyett. De hisz a mítosz sem „általános”, ahogy mellesleg a mese sem, a mítoszok alakjai is szinte naturálisán jellemzettek, sosem stilizáltak: a mítoszból a drámába került jós, Teiresias, nem félisten, sőt, hisz a jóstehetséggel megátkozták őt az istenek, kényszeríteni kell, hogy gyakorolja mesterségét; Kreon nem akar király lenni, mert józan és mert korrekt, mindig is a rend embere, bár megvan a véleménye a jövevény Oidipusról. A Küldönc azt hiszi, hogy jó hírt hoz, boldog, lelkendezik, jutalmat vár, miközben mi, a nézők, tudjuk, hogy halálhírnök, bohóc ő, a darab az ő jeleneteiben szinte abszurd; Oidipus túlságosan is magabiztos, majd ügyefogyottan mentséget keres, talán még hazudna is; Iokasté talán mindenek ellenére tovább hallgatna és élne, hisz szerető és anya. Nem, sem a mítoszban, sem a drámában nincs semmi stilizált: mindenki ember és esendő; de mindenki magatartását megszabja helye a közösségben.

A Kar nem lehet „realista”, bruegheli módon, nem lehet az epizódszínészi hagyomány szerint „egyéníteni” tagjait, de a Kar: konkrét közösség. Az egyéniség ebben a drámában, ebben a világban más, mint a mi világunkban. És nem ugyanaz a közösség sem. Nem tudom, mennyire különböznek tőlünk az egyes emberek, de másként gondolkodnak magukról.

Következetesen meg kell akadályozni tehát, hogy játsszunk”, hogy eljátsszuk, amit éppen el „kell” játszani a színész szokások szerint, a karaktert, de a megdöbbenést sem, a félelmet sem, akadályozzunk meg magunkban mindent, amit lehet. Meg kell értenünk, hogy mit jelent az „itt” és „most”.

Mindenki a Karnak beszél - mindenki szerepel? Csak logikusan tovább kellett gondolkodnom, és készen várt a döntés: legyen a közönség a Kar! Üljenek a Kar tagjai a közönség közé!

Ez volt a legnagyobb tévedésem.

Úgy tettünk, mintha a mai közönség és az antik görög város azonosítható lenne. Tetszetős, kenetes hazugság volt ez a látszólag modern „koncepció”, seggnyalás a közönségnek és korunknak, a modernségnek. Nem is szuperált.

Minden előadáson tapasztalhattuk, hogy a közönség zavartan röhigcsél, amikor a soraikból, talán épp a szomszéd ülésről megszólal egy-egy nézőnek maszkírozott színész és beleszól a cselekménybe. A közönség nem ugrott be, ő „nem azonosult”, csak feszengett, nem találta a helyét. Volt annyi jóérzésük, hogy nem tudták megszokni a könyéktávolságból bekiabáló kar-tagokat. Az eredmény fordított volt, mint vártam: a közönség nem azonosult Théba népével, nem vette magára Théba gondjait, ellenkezőleg, a hatás elidegenítő volt.

És ebből a tévedésből logikusan következett a többi: elsősorban meg kellett kurtítanom a kórust és ki kellett hagynom szinte minden beszédet istenekről és a sorsról. A mi nézőknek maszkírozott, civilruhás fiaink igazán nem állhatták fel a nézők soraiból, hogy Artemisről kezdjenek szavalni! (Ruszt csak az én „koncepcióm” logikáját fogadta el, amikor arra biztatott, hogy húzzam ki a sok beszédet az istenekről.)

Dehát mit is gondolok én igazán? Ki kellett mondanom: az ellenkezőjét annak, amit műveltem!

Miért akartam én, hogy a Kar a közönségbe olvadjon? Miért húztam ki a Kar szövegeit?

7