Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Gábor Miklós: Isten veled, Opidus!
vagy éppen - hogy ne takarjon - üldögélt. Tettem néhány kísérletet rituális, stilizált mozgásokra is, még Pina Bauschtól is megkíséreltem lopni itt-ott, de nem értettem én ehhez, csődöt mondtam... „... A felmerülő kérdésekre adott és lekerekített válaszok semmi összefüggésben nem voltak az élettel, ami a próbákra személyemben betört. Minden befejezettség puszta önkénynek tűnt...” (Az. Oidipusról 1976-ban.) Kiszorultam a különböző stílusokból. Mindenről lemondtam lassan, végül nem maradt másom, mint a legegyszerűbb realizmus. A Karról csak egyet tudtam: a Kar maga a Város, ők az áldozat, az ő gyermekeik és atyáik hullnak a dögvész zsákmányaként Théba utcáin. A Kar résztvevője a cselekménynek, nekik és értük esküszik meg Oidipus, az is feltételezhető, hogy a gyilkos közülük való - hogyan és miért stilizáljam a Kart? A Kar cselekszik. Időnként passzív, időnként közbeszól - de mindig jelen van! És mindenki rájuk figyel, nekik magyaráz. Királyok és királynők magánélete csak ezért bomlik ki a legszégyentelenebbül, itt a város főterén, anya és fia ezért nem menekülhet: mert a Kar ott van. Ha a Kar nem tanúskodik, akkor Oidipus és Iokas- té bűne és szerelme nem lepleződik le. Oidipus újra meg újra kísérletet tesz, hogy egy modern dramaturgia törvényei szerint „összeesküvéssel” indokolja a Jós szavait, hogy mindent a célszerű hamisság számlájára írjon, de a Kar bölcsebb a bölcsnél, az élet nem tűri a hazugságot, bármily logikus is. A Kar nem tudja, ki a gyilkos, de annyit lát, hogy Kreonnak és Teiresiasnak van igaza, hogy a tisztelt és szeretett királyt „bús zavartság fogta el”, tehát rendületlenül és kíméletlenül mindig észhez téríti Oidipust, amikor az rémületében és eszességében ideológiákat gyártana, „elméleteket”, hogy kibújjon a Sors markából. Minden szereplő magatartását az határozza meg tehát, hogy mindvégig ott állnak a Kar, a Város színe előtt. A bűnösök és áldozatok borzalmukban, szenvedésükben elfeledkezhetnek magukról, elveszthetik a fejüket, egymásba kapaszkodhatnak egy-egy pillanatban, de azonnal arccal a Kar felé kell fordulniok: nincs hova bújni, nincs hol bizalmasan vigaszt várni. A gyötrelem, hogy mindent a bírák és tanúk szeme előtt kell megtudniok, megoldaniok és bevallaniokl Amíg végül a királynak le kell vetnie a közösség előtt mindent, amit a közösség számára jelentett. „Hogy ne lássa szégyenem...” A szégyen] Amely elől nincs menekvés, csak az áldozat. Az Oidipus című dráma két főszereplője: a Kar és Oidipus. A Kar és Oidipus párbeszéde, konfliktusa ez. A Kar jelenléte miatt borzalmas a darab és nem megható, ezért megrendítő, de nem könnyfacsaró. A Kar ismeri a részvétet, mégis könyörtelen. Ahol a dögvész jár, ott nincs kegyelem. Jelenünk történelme embermilliók történelme, nem egy kisvárosé, amilyen Théba volt. De a beteg kurd kisfiú, a világ képernyőinek közismert „vedette”-je, mindannyiunk szemébe mosolyog fagytól lila szájacskájával: ő is tudja, hogy most az egész világ látja a mosolyát, ő is tudja, hogy mi a tévé! A bunker mélyén imádságát végző tömeggyilkos az egész világnak akaija bizonyítani, hogy ő Allah küldötte. „Szerepelnek”. Ez azt jelenti, hogy „mindent másképp csinálnak”. így csinál mindent „másként” Oidipus és a dráma minden szereplője. Kollégák! Az ember kétféleképpen van a „szövegével”: kimondja „gondolkozás nélkül”, ahogy az indulatai diktálják; ilyenkor is azt hiszi azonban, hogy gondolkodik, sőt, talán azt is teszi, de csak utólag derül ki, hogy mit gondolt, amikor kimondott szavaiból ő is értesül róla; vagy gondolkodik, fogalmaz, tárgyal, vizsgálódik, eközben észre sem veszik, érzelmek, indulatok ébrednek benne, és színezik, néha meg is 6
