Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Losoncz Alpár: Bibó a jugoszláv háborúk idején

A II. világháború utáni Jugoszlávia történelme példázza a működésképtelen és szabadságnélküli föderáció okozta elvtelenségeket, a gazdasági és politikai diszharmóniákat, s a nemzeti keretek világos elhatárolásának elmaradását, mely kritériumokat Bibó nemegyszer említi: hiúnak bizonyult a remény, hogy a „délszláv nyomorúságban” létrejöhetnek olyan hatalmak, amelyek a szétgravitáló etnikumokat képesek egységbe kovácsolni. írásomban azonban A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai című tanulmányra kívánok összpontosítani, amely főképp az önrendelkezés, a nagyhatalmi egyetértés és a politikai döntőbíráskodás kérdéseivel foglalkozik. Azok közé tartozom ugyanis, akik szerint az 1991-ben kirobbant, azóta is tartó jugoszláv háborúk szélesebb kontextusa rendkívüli, hadd tegyem hozzá: keserű, időszerűséget kölcsönöznek az említett tanulmánynak2. Hiszen, például az a bírálat, amellyel szerzője illeti a nemzetközi közösséget az elodázott nemzetközi viták elburjánzása, az e vonatkozásban tapasztalt nagyfokú tanácstalanság, ötlettelenség és eredménytelenség3, a területi viták nyomora, a tárgyalások zsákutcába jutása, a fokozódó fegyverkezés, az ENSZ tekintélyének rohamos csökkenése, a kárthágói békekötések ténye, a meghasonlott közvetítők elvte- lensége, a továbbterjedéssel fenyegető helyi háborúk, egyszóval, a tartóssá váló elintézetlenség okán, nos e kritika szinte minden mondata az elevenbe vág két évtized távlatából is. Bibó a nemzetközi intézményrendszer adottságaira támaszkodva kifejtett, s ezen rendszer egyensúlyát és hatékonyságát biztosítandó, „reális utópiát” a nagyhatalmak atommonopóliumának, a bipoláris világ logikájának és a terjedő nemzetállami formák árnyékában fogalmazta meg (az általa elemzett három ügy, nevezetesen, az arab-izraeli konfliktus, a ciprusi viszály, az észak-írországi probléma közül manapság az első és a harmadik előre mozdulni látszik). Azóta a bipoláris világ, a Szovjetunió, s az ún. reálszocializmus, azaz a szovjet birodalom, összeomlása után, változásnak vettetett alá, végbement a német egyesülés, ezenkívül az európai államok egyesülési folyamatai „dekonstruálták” a hagyományos nemzetállam meghatározott funkcióit. Ugyanakkor például, régiónk azon országaiban és országrészeiben, ahol jelentős kisebbség él, s ahol az állami keretek nem kristályosodtak ki, nem stabilizálódott az intézményrendszer, ott a premodem elemekkel tűzdelt nemzetállami formák megteremtése s az önrendelkezési jogokkal kapcsolatos - így a volt Jugoszláviában vérzivataros - konfliktusok vannak napirenden.

Itt az áhított posztkommunista átalalkulás felett eufória, az ésszerű párbeszéd intézményeibe vetett remény már régen a múlté. A nemzeti és a demokratikus legitimáció szinte végletes ellentmondásba kerültek egymással. A jugoszláv, minden emberi jogot eltörlő, háborúk kapcsán fokozódik a nemzetközi közösség frusztrációja és egyre bénítóbbá válik a tehetetlenségi érzés, hogy a kényszerpályák nem változtathatók mozgásterekké. Eleddig csupán a fennálló helyzetek rögzítésére, esetleg elvtelenségeket tartalmazó állapotok megmerevítésére futotta a nemzetközi közösség erejéből, s a határozatok alkalmazása folytonosan megerősíti azt a benyomást, hogy nem működik egy a viták megoldására irányuló egységes akarat. Jugoszlávia példája szemléletesen bizonyítja a nagyhatalmak, és ha úgy tetszik a nyugat-európai

2 A tanulmány 1995. júniusában íródott.

3 Aki netán elolvassa H. Arendtnek az emberi jogok bevezetése által keltett bonyodalmakkal kapcsolatos okfejtését, nem tud legyinteni arra a kortárs szerzőnek Szarajevóval kapcsolatos cinikus megjegyzésére, hogy minél többet beszélnek az emberi jogokról, annál kevesebb van belőlük.

57