Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Losoncz Alpár: Bibó a jugoszláv háborúk idején
hatalmak együttes fellépése hiányának következményeit. A nemzetközi közösség eközben borzongva fedezi fel az új barbárokat, megdermedve és felkészületlenül szemléli az ittasult nacionalizmusok tombolását, s a jóléti állam „racionális instru- mentáriuma” (Habermas ezt egy kritikai perspektívából a jóléti állam sovinizmusának nevezte) segítségével védekezik a menekültek beáramlásától: hüledezve tapasztalja, hogy errefelé az etnikumok képtelenek megszabadulni a történelmi tehertételektől, s hogy régiónkban a liberális demokrácia szabadságintézményei mily groteszk formákat öltenek magukra (Michael Ignatieff hívta fel nemrégiben a New York Review of Books-ban a figyelmet arra, hogyan „deformálódnak” s nyernek patologikus formát a nyugati liberális demokráciák intézményei, így az önrendelkezés elve, a Balkánon. A Nyugat viszont leginkább az abszolút másságot sejti a nacionalizmusok felszínre bukkanásában). Mindez ismételten feleleveníti Bibó gondolatait különösképp az önrendelkezés és a nacionalizmus összefonódása, valamint az önrendelkezés rendezetlen pozíciójának kapcsán: „a népek önrendelkezési joga... meglehetősen szervetlenül látszik imbolyogni a nemzetközi jogszabályok rendszerében”4; „van tehát egy deklarált alapelve a nemzetközi jognak: a népek önrendelkezésijoga, mely tökéletesen a levegőben lóg, mert a keresztülvitelére nem szolgál semmilyen intézményes technika, ahogyan a szerződés szolgálta a monarchikus nemzetközi jogot”.5 Márpedig, az önrendelkezési jog nem más, mint a demokrácia és a nemzet harmóniájának vagy diszharmóniájának kivetülése, mely megjelenési formáját az államközi viszonylatokban nyeri el. II. A nemzetközi államközösség... című tanulmány szervesen illeszkedik bele a bibói opuszba: ismételten bejárja gondolkodásának fo útvonalait (mintegy igazolva a gondolkodás folytonosságát és koherenciáját), de egy másfajta kontextusba ágyazva domborítja ki a globális érvényességre is számot tartó állásfoglalást. Csillog itt is a modernitás ellentmondásainak (az egyetemlegesség/partikularizmus, az önrendelkezés, mint a teljhatalom korlátozója és mint a nacionalizmus ösztönzője stb.), ambivalens hozadékainak, kiküszöbölhetetlen kettősségeinek feltárására vonatkozó érzékenység, ami olyannyira megkülönbözteti Bibót az említett korszak, a nyugateurópai történelem és jelen megannyi kortárs értelmezőjétől. Van abban valami szimbolikus, ahogy Bibó észjárása igazolja, a nyomatékos bírálat ellenére, e kései műben, a nemzetközi államközösségben érvényes szabályrendszer, jelesül a nemzetközijog létét, a területi konstellációt mint egyfajta alkotmányt, ami meghatározó erejű e tanulmány morális dimenzióit illetően, és rávilágít az ő gondolkodásának morális profiljára is. E tanulmány bizonyos értelemben Bibó morális színezetű reflexivitásának koronája. Idevág ugyanis, hogy szinte hagyományossá vált a jogi szakirodalomban a nemzetközi jog és a morál összefonódottságának a hangsúlyozása, hovatovább, akadnak olyan értelmezők, akik e viszonylatrendszert a jelenkori társadalomfilozófia egyik központi kérdésének minősítik - a század első évtizedeiben, a kérdés ismert szakembere, Holland a nemzetközi jogot jellemző módon az igazságszolgáltatás „távlati pontjának nevezte”. Hiszen valóban, a politikai és a jog4 Bibó István: A nemzetközi közösség..., in: Különbség, Budapest, 1990, 185. 5 Uo. 153. 58
