Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Losoncz Alpár: Bibó a jugoszláv háborúk idején

paradigmáját jelenti, méghozzá azon elintézetlenségét, melynek súlyosságát az elkövetkező idők hamis konstrukciói nem enyhíthették, sőt. Ezen ország történetében ugyancsak a közép-kelet-európai kisállamok nyomorúsága ölt testet - mintaszerű módon. Az új állam létrehozása nagymértékben a politikai és (szerb) katonai elitek műve volt, s struktúrájában nagyhatalmi érdekeket tükrözött: igen kevéssé hasonlított valamilyen posztulált délszláv „társadalmi szerződéshez”, ami később leginkább a horvátok számára jelentett hivatkozási alapot. Az államalkotó nemzetek közötti aszimmetria szinte mindenre kiterjedt, így a politika, gazdaság, kultúra aspektusaira egyaránt. A későbbiek folyamán az aszimmetriákból adódó feszültségek nemhogy csökkentek, hanem fokozódtak, mivel az aszimmetria formái újrateremtődtek, alkalomadtán pedig új ilyen alakzatok jöttek létre. A szerb nemzeti érzésháztartáshoz hozzátartozó elégedetlenséget az a nézet körvonalazta, hogy a szerb nemzet önnön jól definiált, demokratikus államát „ruházta be” az új államkeret létrejötte érdekében, ezenkívül hasonlíthatatlanul nagy áldozatokat hozott Jugoszlávia megalakulása okán, s hogy a szerb nemzet diaszpórában él az új állam egész területén - annak ellenére, hogy az új állam legnagyobb népcsoportját képezi. A horvátok és a szlovének az új államba nem győztesként integrálódtak, s a szerbek szemében csupán hálátlan haszonélvezői voltak a szerb katonai győzelemnek és áldozathozatalnak, mivel sem igazi állami legitimitással, sem jól definiált területtel nem rendelkeztek. A többi nemzet ugyanakkor folytonosan alárendelt pozícióban érezte magát, az új keretek számukra gyorsan karámokká váltak, esetükben a Jugoszlávia megalakulásával kapcsolatos kezdeti kiábrándulást később lelki eltorzulást kiváltó tapasztalatok váltották fel. Mind a két háború közötti központosítás1, mind a II. világháború utáni „demokratikus centralizáció” a konfrontálódó nemzeti érzésvilágot erősítette meg. Mindebből az agresszív magatartások sorozata, az „ál- ság burjánzása” következett; az egzisztenciális veszélyeztetettség kölcsönös érzése pedig adott esetekben súlyos áldozatokat követelő tömegindulatok formájában öltött testet.

Bibó tudott ugyan a szerbség és a horvátság közötti feszültségekről, de mellőzve ismét az aszimmetrikus helyzet hozadékait, a világháború kitörésére vonatkozó reakciók különbségeit, úgy gondolta, hogy 1941-ben, tehát a partizánháború kibomlásával, e nációk határozottan közös nemzeti tudatra jutottak, s összeforrtak a jugoszláv egységben. Érdemes megjegyezni, hogy ezen dátumot és az ezzel kapcsolatos jugoszláv eseményeket, a magyar irredentizmus szemszögéből is döntőnek minősítette: úgy vélekedett, hogy míg Felvidék és Erdély vonatkozásában a magyar követeléseket az etnikai határokra szorította a német hatalomnak az a törekvése, hogy a szlovákokat és a románokat megtartsa szövetségesnek, addig Jugoszláviát illetőleg ez a szempont nem állott fenn. Ezen tény viszont olyan mértéktelenséget idézett elő a katonai fellépésben, amelynek súlyos következményei voltak. Szerinte Magyarországnak csupán Jugoszláviával szemben állt fenn az erkölcsi obligáció érzése, amelynek három tényezője volt: az újvidéki mészárlás, Jugoszlávia pozitív méltánylása a világban, s a jugoszláviai magyar kisebbségekkel szembeni bánásmód.

1 Ebből a szempontból érdekes idézni M. St. Proticnak, a kitűnő és hangsúlyozottan „demokratikus nacionalista” szerb történésznek a szavait: „. . megkísérelték, hogy a közös államot erővel a centralizmusba és az integrális jugoszlávság modelljébe illesszék. Ezzel csak azt érték el, hogy kiforrtak a horvát területi és politikai célok. A horvátok és a szerbek közötti megegyezés vagy a szétválás helyett olyan megoldást alkalmaztak, amely gyengítette a szerbséget...”, Uspon i pad srpske ideje, Beograd, 1994, 236.

56