Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Losoncz Alpár: Bibó a jugoszláv háborúk idején
Losoncz Alpár Bibó a jugoszláv háborúk idején B i. ibó István írásaiban az olvasó ritkán találkozhat Jugoszláviát érintő gondolatokkal: ezen ország történelme, szociális szerkezete, nemzeti mentalitása többnyire csupán közvetett módon, a balkáni régió egyik politikai egységeként nyer jelenlétet. Kisszámú megjegyzéseiből arra következtetek, hogy Bibó osztotta kortársai egyes, később illuzórikusnak bizonyuló elképzeléseit Jugoszláviáról: hovatovább, a legszerencsésebb helyzetben lévő kelet-európai államnak tekintette ezt az országot, amely minden bizonnyal eleget tehet az általa érvényesített kritériumnak, nevezetesen a vágyképek és a realitás együttes növekedésének. Úgy tűnik, hogy a keleteurópai zűrzavarban Jugoszlávia már-már egyfajta fénypontot jelentett a számára, annak ellenére, hogy például a XX. századi szerb történelem dinamikája és az aktuális szerb politikai palettán jelenlévő eszmék tekintetében is rendkívül mértékadó néhai miniszterelnököt, Pasicot, a hamis realizmus képviselőjeként jellemezte, aki demokratikus formák között élő antidemokratikus kormányzási alakzatot működtetett. De félreértés ne essék, nem a másnapi okosság fölényével kívánok viszonyulni Bibó gondolataihoz: csupán reprezentatívnak vélem ezeket. Tény és való, hogy Jugoszlávia nem alakult át olyan liberális elveket megvalósító nemzetközösséggé, amely lehetővé tette volna a nemzeti és a demokratikus kritériumok összehangolását, ellentmondva ezzel akár az ő meglátásainak is, ám nem óhajtok csatlakozni azok népes táborához, akik az utólagos mindentudás perspektívájából ítélkeznek. Bibó szerint az I. világháború végén, a Habsburg birodalom hajótörése utáni vákuumban találkozhatott a XIX. században kirajzolódott egységes illír program az általa reálisnak és módfelett erőteljesnek minősített szerb nemzeti erőfeszítésekkel. Pedig Jugoszlávia létrejöttének folyamata szinte példaszerűen jeleníti meg a ver- saille-i béketeremtés és az ebből eredő hatalomgyakorlás ellentmondásait, a „rossz békekötés” technikáját, vagy ha úgy tetszik, megtestesíti a nemzetek önrendelkezésének elvével kapcsolatos dilemmákat a századunkban. Hiszen itt az önrendelkezés valóban „csak” nagyvonalakban érvényesült és a részleteket - márpedig a lényeg e részletek kidolgozásában rejtőzött! — a honi nacionalizmusok e századi marakodásai határozták meg. A jelzett időszakban, Szerbia jelentékeny katonai hozzájárulásával és a győztes nagyhatalmak támogatásával, létrejött egy olyan ország, nevezetesen Jugoszlávia, amellyel, annak ellenére, hogy megalakulását, bizonyos (főképp értelmiségi) rétegek hőn állították a XIX. század folyamán, senki nem volt elégedett. Itt csak arra a véleményre szorítkozom, hogy az állami keret, az I. világháború befejezése után, olyan módon jött létre, hogy a legfontosabb s egyúttal a legkínzóbb kérdésekre nem nyújthatott választ. Ezek a keretek eleve nem tették lehetővé a demokratikus közösségalakítást, ellenkezőleg, hamis, elvi szempontokat mellőző megoldások egész sorozatát hozták létre, amelyekben a nációk legfeljebb csak „félutas” függetlenséget tapasztalhattak meg. Jugoszlávia voltaképpen az „elintézetlenség” 55
