Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Gábor Miklós: Isten veled, Opidus!
(Mellesleg: a rendezők többségével ellentétben úgy gondolom, hogy nem kell eredetinek lenni. Hogy a színház nem is arravaló, hogy „eredeti” világnézeteket és gondolatokat fogalmazzon meg. Hogy a színház a közhelyeké. [No, csak éppen: mi a közhely idén?] Ha egy színész ma a Hamlettel találkozik, ugyanott tart, ahol száz évvel ezelőtt a hajdani kolléga tartott. Nincs új megoldás, mert régi sem volt, senki se oldott meg soha semmit, ugyanarról a startvonalról indulunk újra és újra. Már csak azért is, mert minden színház, minden időben a felejtésé és halálé, maga a múlandóság, maga a jelen. Mint tudjuk.) 2. Még a Nemzeti Színház tagja voltam, amikor már gondoltam rá, hogy egyszer megrendezem az Oidipust. De a fantáziám minduntalan leállt, megakadt ugyanazokon a pontokon. Először is nem tudtam elképzelni, hogy a Kar tagjai akár statiszták, akár színészek legyenek — de akkor kik? Aztán nem tudtam elképzelni az egészt valahol fenn, a színpadon, távol a közönségtől. Bármilyen lehetséges színpadkép a hollywoodi Cleopátrákat és Julius Cézárokat juttatta eszembe. Csak közel tudtam elképzelni a drámát. Közel - de nem intimen. Egy monumentális dráma — közel. Amikor azonban a Golgota utcában beléptem a Függetlenek termébe, azonnal azt éreztem: itt otthon leszünk, Oidipus, az én Odipusom, meg én. A Ruszt felkínálta színpad gyönyörű volt: néhány lépcső a terem egyik végében, előtte hosszan a deszkával borított „szín” síkja, amelyre akkor még valami oltárfélét is elképzeltem; három oldalról pedig a nézők széksorai. Ez éppen az volt, amire vágytam: egészen közel a nézőkhöz, a kép mégis monumentális, mintha a görög épületek „trükkjét” ismételné, kolosszálisnak látszik, holott éppen emberszabású. És minden fából volt! Az én képzeletemben Oidipusz világa mindig fából és nem kőből vagy márványból épült! A dráma „nagyságára” vágytam, de irtóztam a teatralitástól. Ruszt mondta, és nagyon igaz, hogy a Kart a modern színházban még soha, senki nem oldotta meg. >rAz Oidipus nemcsak egy magányos ember harca önmagával, hanem egy magányos ember párbeszéde egy kórussal: a kívülről ítélkező, objektív valósággal.” {Az Oi- dipusról 1976-ban.) „...e dekektívmunka konok következetessége a rejtvényfejtő Oidipus-Maigret egyéni kalandja volt... Oidipus merevsége a gátolt egyéné és nem a sorssal egész közössége nevében harcba szálló archaikus emberé.” (Az Oidipusról 1976-ban.) Freud tanai szerint az „Oidipusz-komplexus”, a fel nem tárt titok, az egyén betegségének oka. Igaz, a megvakulás Oidipus „gyógyulása” is: „Már ez a jó régóta gyötri lelkemet” - érdekes mondat! (Iocasténak válaszolja Oidipus, amikor az már tudja az igazságot, és le akarja beszélni őt a nyomozásról.) Sophoklés Oidipusában azonban az egyén fel nem tárt titka az egész közösség, az egész állam betegségének oka! A pszichoanalízisben a beteg és az orvos a legbizalmasabb kettesben, a világtól elzárkózva tárják fel a beteg lélek titkait. A drámában a király az egész nép színe előtt nyomoz a bűnös után, amíg ki nem derül, hogy a bűnös ő maga. Az Oidipus tavaszi, első változatában a Kar ott ült, állt, mozgott a téren, Oidipus palotájának lépcsőivel szemben, a deszkaplatón, a jövendő oltár körül. Erről az oltárról hamar lemondtunk, nem tudtam kitalálni, milyen is legyen, útban volt, amíg aztán ki mertem mondani: felesleges. És az első pillanatban mindent megoldó színpad is sorozatos ügyetlenségeket kényszerített ki belőlem. A Kar csak „ácsorgott”, 5
