Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Karády Viktor: Zsidóság és fasiszta alkat (Egy Bibó megjegyzés margójára)
mutatni? E kérdésre már korábbi tanulmányomban megkíséreltem viszonylag részletes választ adni.18 Itt csupán az 1944-et és 1945-49-et átélő Bibó által megfigyelt kétfajta rekrutációjú, de eró'szakkifejtő gyakorlatában igencsak összemosódó »fasiszta alkat« közös nevezőire szeretném felhívni a figyelmet. A »fasiszta alkat« érvényrejutásának általános társadalmi feltétele mindenekelőtt (1944-ben is éppúgy, mint az AVH-s világban) a totális állam léte volt, tehát a társadalom egésze által elfogadott s hatékony intézményes kontroll alá rendelt törvényesség megszűnése. A német megszállás és a Szálasi-puccs nélkül, illetve a szovjet okkupáció és az 1947-48-as erőszakos hatalomváltás nélkül a magyar társadalom erőterében a »fasiszta alkatúaknak« csak igen szűk működési tér jutott volna. Igaz, még a legdemokratikusabb és - békésebb társadalmakban is előfordul, hogy bizonyos történelmi konjunktúrákban (például háború vagy más szükségállapot alkalmával), vagy a társadalmi tér egy-egy a nyilvánosság által kevéssé ellenőrzött szektorában (például a börtönökben vagy a gyarmatokon) a törvényesség kiküszö- bölhetetlen csorbát szenved és a »fasiszta« típusú hatalmi önkény jut érvényre. Még inkább van így a tekintélyelvű, kevésbé demokratikus államberendezésnél, mint amilyen a Horthy-rendszer volt. A nyilas rémuralomhoz már az ellenforradalmi különítmények 1919-es garázdálkodásai, majd az 1941-es hadbalépés után a munkaszolgálatosok kezelése a fronton történelmi precedensül szolgáltak, éppúgy, ahogy ezt a Lenin-fiúk Tanácsrendszer alatti működése tette a szovjetizált Magyarország viszonylatában. Mégis, szilárd intézményekkel rendelkező totális államgépezet nélkül a »fasiszta alkatúak« tevékenysége nem ölthetett volna országos méretet. A »fasiszta alkatúak« társadalmi kiválasztásának ugyanakkor legalább három szükséges (és talán egyben elégséges) feltételét különböztetném meg. Ezek a következők: (1) egy hitelt érdemlő »üdvideológia«, mely a totális államot megvalósító radikális rendszerváltást igazolja, s az érdekelteknek a könyörtelen erőszak gyakorlásához mintegy »abszolút« érvényű morális feloldozást ad. Mind a régi, mind az új »fasiszta alkat« ideológiája egy »megváltást« ígérő társadalomtervre utal, mely a társadalmi nehézségek végleges megszüntetését foglalja magában: (2) egy olyan - addig elnyomott, gazdasági, politikai vagy társadalmi tekintélytől megfosztott, a kollektív és egyéni jövőt illető reményeiben frusztrált vagy csak egyszerűen hatalom nélküli - csoport, mely a radikális rendszerváltással mesés mobilitási kilátásokra tesz szert; (3) az erőszakrendszer végrehajtóinak társadalmi reváns-helyzete, melyben a rendszerváltást az érdekeltek az immanens történelmi igazságszolgáltatás műve gyanánt élhetik át. Ehhez szükséges egy megfelelő ördögkép az ellenségről, mely majd a bevallottan »fasiszta« vagy a névlegesen »forradalmi« erőszak szenvedőleges tárgyát képezheti. Külön hangsúlyozni sem kell, hogy ez a három, csak analitikusan elkülöníthető körülmény ugyanannak az élményszerű valóságnak alkotó eleme. Ha ugyan súlyuk nem azonos, és más súlyozással is voltak jelen a régi és új típusú »fasiszta alkat« konkrét érvényrejutásánál, a kollektív hatalmi erőszakkifejtés ugyanazon paradigmájához tartoznak. Ebben az összefüggésben az üdvideológia partikuláris-soviniszta vagy univerza- lista jellege nem játszik lényeges szerepet. A fontos az, hogy »megváltást« ígérjen és hitelképes legyen, azaz alkalmas a ráhangolt érdekeltek tömegeinek mozgósítására. Az adott történelmi helyzetben persze elengedhetetlen volt a nyilasok számára 18 L. „Szociológiai kísérlet...” i. cikk, 130-135. 51
